Zsömi, a vadászgörény, minden reggel pontosan ugyanúgy kezdte a napját.
Nem volt benne vadászat. Nem volt benne rohanás.
Hanem volt benne:
– egy csésze harmatgyűjtés,
– egy séta a bokor körül,
– három nyújtózkodás,
– és egy kis fésülés a fűszálak közt.
Zsömi szerette a reggel ritmusát. Minden levelet ismert a kertben, minden követ, minden árnyékot.
Ő nem volt hős. Nem mentett meg senkit. Csak jelen volt.
Zsömihez jöttek azok, akik… csak úgy beszélgetni akartak.
A cinke például:
– Én mindig csicseregni akarok, de nem tudom, mit mondjak.
A pocok:
– Félek az éjtől, pedig még el sem jött.
A légy:
– Sosem állok meg. De fáradt vagyok.
Zsömi nem tanácsot adott. Csak kérdezett.
– És mit érzel, amikor csicseregsz?
– Milyen lenne az éj, ha párnád lenne alatta?
– Mi történne, ha ma pihennél egy falevélen?
Zsömi nem épített várost. Nem volt kupája. Nem volt baja se.
Ő csak olyan görény volt, aki minden reggel végigsétált a bokrok között, leheveredett egy meleg kőrere, és ha valaki mellé ült, akkor hallgatta.
És ha egyszer te is ott jársz…
…és érzed, hogy valaki nem akar semmit tőled,
csak csendben figyel…
akkor talán épp Zsömi az.
És lehet, hogy épp rád mosolyog egy fűcsomó mögül.
Vége.
