Zebi, a kis zebracsikó, vidáman szaladgált a szavannán. Csíkos bundájával úgy festett, mintha a nap sugarai játszanának rajta. Szeretett futni, ugrándozni, és mindig kíváncsi volt a világra.
Egy napon édesanyja azt mondta neki:
– Zebi, ma elmegyünk a folyóhoz inni, de maradj mellettem, mert a fű magas, és könnyű elveszni benne.
Zebi megígérte, hogy vigyázni fog, de a kíváncsisága erősebb volt. Ahogy haladtak a folyó felé, egy pillangó repült el mellette. Olyan szép volt, hogy Zebi nem tudta megállni, és utánaeredt. A pillangó ide-oda cikázott a fűben, Zebi pedig követte, egészen addig, míg már nem látta az anyukáját.
– Anyu? – kiáltotta ijedten. De csak a szél válaszolt.
A kis zebracsikó remegni kezdett. Egyedül volt. Hirtelen zajt hallott a fűben. Egy apró antilopborjú bukkant elő.
– Te is eltévedtél? – kérdezte az antilop.
– Igen – felelte Zebi. – És most nem tudom, merre menjek.
Az antilop elmosolyodott.
– Ne aggódj! Én is egyszer eltévedtem, de megtanultam, hogyan találjak haza. Figyeld meg a szél irányát! Azt is hallod, honnan jönnek a többi zebra hangjai?
Zebi figyelt, és valóban! Távolról hallotta anyukája hívogató hangját.
– Köszönöm! – mondta az antilopnak, és gyorsan elindult a hang irányába. Hamarosan meglátta az anyukáját, aki aggódva várta.
– Zebi! – ölelte magához az édesanyja. – Már nagyon aggódtam érted!
Zebi megígérte, hogy ezentúl mindig figyelni fog, és ha valaha újra eltévedne, tudni fogja, hogyan találjon haza.
Attól a naptól kezdve Zebi nemcsak kíváncsi, hanem bátor és okos zebracsikó is lett.
Vége.
