A végtelen, aranyló homokdűnék között, ahol a nap forrón perzselte a földet, és a szél lágyan sodorta a homokszemeket, élt egy gyönyörű arab mén, Zafir.
Zafir híres volt kecsességéről, gyorsaságáról és a sivatag iránti szeretetéről. Ősei már évszázadok óta itt éltek, és mindig tudták, hogyan találják meg az utat a végtelen homoktengerben.
Egy nap azonban valami különös történt…
Zafir épp a karavánt kísérte, amely gazdájával, Omarral és más lovasokkal egy oázis felé tartott.
A nap ragyogott, és minden békésnek tűnt, amikor hirtelen a szél erősödni kezdett.
A távolban sötét, gomolygó felhők emelkedtek a horizontra.
– Homokvihar! – kiáltotta Omar, és mindenki az arcát próbálta eltakarni.
A vihar egyre közeledett, és a karaván tagjai már alig láttak valamit a felkavarodó homokfelhőben.
Zafir érezte, hogy most rá van szükség.
Zafir tudta, hogy ha a karaván nem talál menedéket, akkor a vihar teljesen elsodorhatja őket.
Hallotta Omar hangját:
– Zafir, vezess minket!
A mén az orrával a szélbe szimatolt, figyelte a föld rezdüléseit, és ösztönösen elindult a helyes irányba.
A homokvihar mindent beborított, de Zafir biztos léptekkel haladt előre.
A karaván követte őt, bízva abban, hogy a ló tudja az utat.
Percekkel később – amelyek óráknak tűntek – Zafir végül egy magas szikla árnyékába vezette a karavánt.
A vihar tombolt, de itt biztonságban voltak.
Omar hálásan megsimogatta Zafir nyakát.
– Zafir, te mentetted meg mindannyiunkat!
Ahogy a homokvihar elcsendesedett, a nap újra kisütött, és a sivatag visszanyerte nyugodt szépségét.
Attól a naptól kezdve Zafir nemcsak a leggyorsabb arab ménként volt ismert, hanem a sivatag őrzőjeként is.
És ha valaki megkérdezte:
– Honnan tudtad az utat a viharban?
Csak elmosolyodott, és azt mondta:
– A sivatag mindig beszél, csak meg kell tanulni hallgatni rá.
Vége.
