Az erdő mélyén, egy bokros kis domb alatt lakott egy kölyök róka, akit Vörcinek hívtak. Vörci még kicsi volt, alig múlt el egyéves, de már nagyon vágyott arra, hogy felfedezze a világot. Minden reggel kérlelte az anyukáját:
– Csak egy picit messzebb hadd menjek ma! – kérlelte ragyogó szemekkel.
Egy napon az anyukája végül bólintott:
– Jól van, Vörci, de csak a Tölgyfa tisztásig, és naplementére gyere haza!
Vörci boldogan szökkent ki az odúból, farkincája vidáman lengett. A fűszálak csiklandozták a hasát, a madarak csicseregve köszöntötték, és egy pillangó is vele repült pár lépésen át. A tisztáson aztán meglátott valamit: egy kismadár leesett a fészkéből, és most riadtan pislogott körbe.
– Ne félj! – suttogta Vörci, és óvatosan odalépett. – Segítek neked.
Egy közeli ágról leszakított egy puha levelet, és óvatosan alátette a madárkát. Aztán, kis mancsával, apránként visszatolta a fa tövébe, ahonnan a fészek alig pár ágra volt.
Szerencsére ekkor visszatért az anyamadár is, és hálásan csipogott Vörcinek.
Nap már a fák mögé bújt, amikor Vörci hazaért. Anyukája az odú bejáratánál várta.
– Hát te mit csináltál ilyen sokáig? – kérdezte mosolyogva.
Vörci csak ennyit felelt:
– Ma segítettem valakinek. És megtanultam, hogy a világ nemcsak izgalmas, hanem tele van olyan pillanatokkal, amikor mi is jót tehetünk.
Anyukája megsimogatta a buksiját, és együtt bújtak be a meleg odúba.
És Vörci aznap este úgy aludt el, mint egy igazi kis hős.
– Véget ért a mese, de kezdődhet holnap újra a kaland. –
