Afrika aranyló szavannáján, ahol a fű hullámzik a szélben, és a nap vörösen bukik alá a horizonton, élt egy kis antilop, akit Villámnak hívtak. A neve azért lett Villám, mert már kicsi korában is gyorsabb volt a többieknél. Csakhogy volt egy gond: Villám sosem hitt magában eléggé.
– Igen, gyors vagyok… de nem elég gyors – mondogatta magának.
A többi antilop mindig dicsérte:
– Villám, te vagy a leggyorsabb közülünk!
De ő csak a nagy, felnőtt antilopokat figyelte, akik könnyedén száguldottak a szavannán, és úgy érezte, hozzájuk képest még messze van a legjobbtól.
Egy nap a bölcs öreg antilop, Akono, összegyűjtötte a csordát.
– Hallgassatok ide! Hamarosan itt a Nagy Futam! – mondta izgatottan.
A Nagy Futam egy különleges verseny volt, amit évente egyszer tartottak. A leggyorsabb antilopok mérték össze erejüket, és a győztes büszkén viselhette az „Aranylábú” címet.
Villám gyomra összeszorult.
– Talán neveznem kellene… de mi van, ha nem nyerek? – tűnődött.
– Persze, hogy nevezel! – bökte oldalba a barátja, Kibo. – Te vagy a leggyorsabb fiatal antilop a csordában!
– Igen… de a felnőttek is indulnak! – felelte Villám bizonytalanul.
Kibo csak legyintett.
– Csak próbáld meg! Mi történhet?
A következő napokban Villám keményen edzett. Ugrált a magas fűben, gyors sprinteket tett meg a síkságon, és kerülgette a szavanna akácfáit. Az öreg Akono figyelte őt, majd egy este odament hozzá.
– Tudod, mi tesz egy antilopot igazán gyorssá? – kérdezte.
Villám habozott.
– Az erős lábak?
Akono elmosolyodott.
– Az is, de a legfontosabb a bátorság. Aki hisz magában, az a leggyorsabb.
Villám elgondolkodott ezen. Vajon tényleg csak az önbizalom hiányzik neki?
Eljött a verseny napja. Az ég tiszta volt, a szél lágyan fújta a fűszálakat. A csorda izgatottan gyülekezett, és mindenki a versenyzőket figyelte. Villám szíve hevesen vert, ahogy a rajtvonalhoz állt. Mellette hatalmas, erős felnőtt antilopok feszültek neki a versenynek.
– Készen álltok? – kiáltotta Akono.
Villám mély levegőt vett.
– Készen!
A startjel elhangzott, és a versenyzők nekilendültek!
Villám érezte a föld rezgését a lábai alatt, a szél süvített a füle mellett. Az első métereken kissé lemaradt, mert elbizonytalanodott.
– Nem vagyok elég gyors… – gondolta.
De aztán eszébe jutott, amit Akono mondott. „Aki hisz magában, az a leggyorsabb.”
Egy pillanat alatt elhatározta, hogy minden erejét beleadja. Megfeszítette az izmait, és elkezdett gyorsulni. Egyre közelebb ért az élmezőnyhöz.
Az utolsó métereken már csak egyetlen versenyző volt előtte: egy hatalmas, tapasztalt antilop, Zuberi.
– Nem tudom legyőzni… vagy mégis? – gondolkodott Villám.
Az utolsó pillanatban minden erejét összeszedte, és egy hatalmas ugrással átlépte a célvonalat. A por lassan leülepedett, és a csorda egy pillanatra elcsendesedett.
– Ki nyert? – suttogták az antilopok.
Akono előrelépett, és büszkén kihirdette:
– A győztes… Villám!
A csorda ujjongott, és Villám először életében igazán büszke volt magára. Nemcsak azért, mert megnyerte a versenyt, hanem mert végre hitt saját erejében.
Attól a naptól kezdve Villám nemcsak a leggyorsabb, hanem a legbüszkébb antilop is lett a csordában. Akono pedig mosolyogva figyelte őt.
– Látod, Villám? Mindig is gyors voltál. Csak el kellett hinned.
Villám pedig tudta, hogy mostantól soha többé nem kételkedik önmagában.
Itt a vége, fuss el véle!
