Egyszer volt, hol nem volt, egy gyönyörű kisvárosban élt egy kedves, sárga villamos, akit Vilinek hívtak. Vili mindig jókedvűen zümmögött végig a városon, reggelente a gyerekeket vitte iskolába, délután pedig a dolgozókat segítette haza. Mindenki szerette Vilit, mert mindig mosolyt csalt az emberek arcára, ahogy csengetett és szorgosan gurult a síneken.
Egy nap azonban különös dolog történt. A város főterén lévő harangtorony elromlott, és nem tudta megkondítani a délidő harangszót. A városiak kicsit szomorúak lettek, mert a harangtorony hangja mindig örömmel töltötte meg a teret.
Vili úgy döntött, hogy segít.
– Nem hagyhatom, hogy a város ilyen csendes legyen! – mondta magában. – Én majd elhozom a zenét a városba!
Vili azonnal munkához látott. Ahogy végiggurult a városon, megkérte az embereket, hogy csatlakozzanak hozzá.
– Gyere velünk! – mondta egy kisfiúnak, aki éppen a harmonikáját cipelte.
– Csatlakozz hozzánk! – szólt a zenészhez a parkban, aki hegedűjével éppen egy dallamot gyakorolt.
Vili lassan megtelt emberekkel és zenészekkel, akik különféle hangszerekkel szálltak fel: gitár, dob, furulya és még egy nagy cselló is helyet kapott. Az utasok boldogan mosolyogtak, és elkezdtek együtt zenélni.
Ahogy Vili végiggurult a városon, a csengetése összhangba került az utasok zenéjével. Az utcák megteltek dallamokkal, és a városiak, akik először csak az ablakból nézték, lassan kiléptek az utcára, hogy hallgassák a zenét.
A piacon a virágárus ritmusra tapsolt, a cukrászda előtt egy kisgyerek táncolni kezdett, és még a rendőr is mosolyogva lengette a karját, hogy irányítsa a forgalmat.
Vili minden megállónál megkérdezte az embereket:
– Mi a kedvenc dallamotok? Hadd játsszuk el nektek!
És ahogy az utasok különböző dalokat játszottak, a városiak egyre vidámabbak lettek.
Amikor Vili elérte a főteret, már egy egész zenekar várta őt. A zenészek felálltak a tér közepén, és Vili is megállt a harangtorony előtt. Bár a harang nem szólt, a tér megtelt zenével, amelyet az emberek együtt játszottak.
A polgármester mosolyogva lépett előre, és így szólt:
– Köszönjük, Vili! Nemcsak a zenét hoztad vissza a városba, hanem az örömöt és a közösséget is.
Az emberek tapsoltak, és Vili boldogan csengetett egy nagyot.
Amikor este lett, és a nap lassan lenyugodott a város felett, Vili visszatért a villamosgarázsba. A szívét melegség töltötte el, mert tudta, hogy ma valami különlegeset tett.
– Ez volt a legszebb napom – mondta magában, és csendesen álomba zümmögött.
A város pedig újra vidám és zengő maradt, köszönhetően Vilinek, a vidám villamosnak.



