Egyszer, nagyon régen, a zöldellő őskor mélyén, ahol a páfrányok magasabbra nőttek, mint egy mai fa, és a levegő tele volt madárszerű dínók énekével, élt egy kicsi, de annál bátrabb triceratops kislány, akit úgy hívtak: Trilla.
Trilla nem volt olyan erős, mint a nagytestű társai, és a szarvai sem voltak még olyan hosszúak, mint az anyukájáé, de volt benne valami egészen különleges: szíve tele volt jósággal.
A többi dínó néha csak legelészett vagy versenyzett, de Trilla mindig figyelte, ki szorul segítségre. Egy nap például, amikor a vihar után egy fiatal stegosaurus eltévedt a ködben, Trilla odament hozzá, és szarvával gyengéden megérintette a vállát.
– Ne félj, velem vagy – mondta neki. – Tudom, hol van az ösvény.
És együtt hazasétáltak a páfrányrengetegen keresztül.
Másnap Trilla a tóparton sétált, amikor meglátott egy kicsi pterosaurust, aki megsérült, és nem tudott felszállni. A többiek félve néztek rá, hiszen nem volt gyakori, hogy egy repülő dínó a földre került. De Trilla leheveredett mellé, és hatalmas pajzsszerű homlokával árnyékot nyújtott neki a forró napon.
– Itt maradok, míg jobban nem leszel – suttogta. És ott is maradt estig.
A híre hamar elterjedt: Trilla nem csak kedves volt, hanem bátor is. Nem azért, mert harcolt vagy hangos volt – hanem mert mindig ott volt, ahol szükség volt rá.
Egy este, mikor a domb mögött már a csillagok is felbukkantak, Trilla anyukája megsimogatta az orrát.
– Tudod, kicsim – mondta –, sokféle hős él ezen a földön. Vannak, akik hangosak, és vannak, akik erősek. De te… te a szíveddel teszed jobbá a világot.
És Trilla boldogan mosolygott, mert tudta, hogy néha a legnagyobb erő a kedvesség.
És így lett Trillából a völgy legkedvesebb dínója – aki mindig tudta, hogy az igazán nagy szívnek nem kell ordítani, hogy messzire hallatszódjon. Csak szeretni kell.
