Tomi cica a legnagyobb kandúr volt az egész környéken. Fényes fekete bundája mindig gondosan nyalogatva, szemei sárgán villantak a fűben, a háztetőn, a padláson – bárhol, ahol valami mocorgást hallott. Ő volt a macska, akit minden kisebb állat megjegyzett magának. De ő egyvalakit figyelt mindig.
Jeremi egeret.
Mert Jeremi egér nem akármilyen egér volt. Kicsi volt ugyan, de olyan esze volt, mint egy háromfiókos könyvtárnak, és olyan gyorsan futott, mint egy kenyérrekenő vajazókés reggel hétkor. És ami a legbosszantóbb volt Tomi számára: Jeremi mindig túl járt az eszén.
Minden reggel ugyanúgy kezdődött: Tomi kinyújtózkodott a verandán, hunyorított a nap felé, majd halkan, puhán lelépett a fűre, ahol Jeremi épp sajtdarabkákat cipelgetett a lyuka felé.
– Ma megleszel, Jeremi! – sziszegte Tomi, és máris ugrott.
De Jeremi mindig számított erre. Volt, hogy egy sajtdarab belsejébe kis rugót szerelt, ami visszapattintotta a csapdát Tomi bajszára. Máskor a padláson hagyott csíkos zoknik közé rejtette magát, úgy, hogy Tomi csak egy zoknit kapott el… ami visszacsapott, mint egy csiga.
A legemlékezetesebb eset mégis az volt, amikor Tomi egy különleges, dupla sajtcsapdát eszelt ki: sajtot tett az egérlyuk elé, egy dobozt tartott a teteje fölött bottal, a bot végét madzaghoz kötötte, azt pedig a ház túloldaláról fogta.
– Ma biztosan elkapom! – kuncogott Tomi, és várt. De Jeremi nem jött.
Ehelyett a sajtdarab felemelkedett… egy héliumos lufi húzta felfelé. A doboz lecsapódott, de csak a madzagot kapta el. A sajtdarab pedig odalebegve hozzá, a szájába pottyant. És még egy cetli is lógott rajta:
„Tomi, próbálkozz újra holnap. Szeretettel: Jeremi”
Tomi dühösen fújt, de a bajusza megremegett a visszafojtott nevetéstől. Mert bármennyire is hajszolta Jeremit, valójában már nem is a sajt vagy az egér számított. Hanem az a furcsa, minden nap visszatérő játék. A trükk, a huncutság, az, hogy valaki elég okos ahhoz, hogy kihívás legyen.
Egy este, amikor Tomi már csak a csillagokat nézte a háztetőről, neszezést hallott a kémény felől. Jeremi ott ült, egy morzsával a kezében.
– Nem alszol, cirmi? – kérdezte.
– Csak gondolkodom. – felelte Tomi. – Hogy mi lenne, ha egyszer… tényleg elkapnálak.
Jeremi elmosolyodott. – Akkor biztos unatkoznál.
Tomi bólintott. – Lehet.
Jeremi felállt. – Akkor inkább találkozzunk holnap. Ugyanitt. Én hozom a sajtot. Te a bajuszt.
És Tomi csak bólintott.
Mert volt valami nagyon különös abban, hogy két lény, akik „ellenségnek” indultak, valójában nem is tudtak meglenni egymás nélkül. A játék a fontos volt. Az, hogy mindig van valaki, aki miatt érdemes korán kelni – még ha néha bajszot húz is az emberre.
Vége.
