A nagyváros egyik csendes utcájában lakott egy különleges jármű: Tomi, a trolibusz. Nem volt olyan gyors, mint a villamos, sem olyan hatalmas, mint a metró, de Tomi tudott valamit, amit más nem: mindenkit megjegyzett, aki felszállt rá.
Tomi piros-sárga színe csak úgy világított a reggeli fényben. Felső vezetékei finoman zümmögtek, ahogy elindult az első megállóból. Minden reggel ugyanazt a dalt dúdolta:
„Csiling-csiling, trolikerekem,
hozzád vezet a reggelem!”
Aznap reggel sokan felszálltak. Egy kislány, aki plüsskutyát szorongatott. Egy bácsi, aki mindig teát kortyolt termoszból. És ott volt Balázs is, aki az óvodába igyekezett Anyával. Balázs mindig az ablak mellé ült, és Tomi ilyenkor különösen finoman zötykölődött.
De ma valami más volt.
A hídhoz érve Tomi lassítani kezdett. A villamos elromlott, és a megállóban egy csapat iskolás toporgott tanácstalanul.
– Jaj, most mi lesz velük? – kérdezte Balázs Anyától.
Tomi hirtelen bekapcsolta a belső lámpáit, és halkan megszólalt a fedélzeti hangszóró:
– Ne aggódjatok, én most segítek!
Anya meglepődött.
– Mintha… a trolibusz megszólalt volna?
Tomi kitért az eredeti útvonaláról, és felvette az iskolásokat. A kerekek alig zötyögtek, a levegő vidáman zümmögött, és mindenki megérkezett pontosan.
Mire visszatértek a megszokott útvonalra, Tomi halkan sóhajtott:
– Segíteni jó dolog. Ma nemcsak utasokat vittem, hanem mosolyokat is.
Balázs még sokáig integetett Tomi után, amikor leszálltak.
– Ez a trolibusz… nem olyan, mint a többi – mondta.
Anya csak bólintott.
És attól a naptól kezdve, amikor megpillantották Tomit a vezetékek alatt suhanva, tudták: ő az a trolibusz, aki mindig figyel – és ha kell, segít.
