A nyugodt tó partján, ahol a víz tükrözte az ég kékjét, és a nádasban békák brekegtek, élt egy kis teknős, Tomi.
Tomi mindig lassan és megfontoltan mozgott. Nem sietett sehová, és szerette élvezni a nap melegét, amikor a tó partján sütkérezett. De néha, amikor a gyors halakat cikázni látta a vízben, vagy a madarakat szárnyalni az égen, elgondolkodott:
– Vajon jobb lenne gyorsnak lenni? –
Egyik nap Tomi figyelte, ahogy a barátai, a fürge kis vidrák, nevetve úsztak és játszottak a vízben.
– Gyere, Tomi! Ússz velünk! – kiáltották.
Tomi belecsusszant a vízbe, és próbált gyorsabban úszni, de a vidrák sokkal fürgébbek voltak. Hiába mozgatta a lábait, sosem érte utol őket.
Ekkor egy pillangó szállt le a teknőjére.
– Miért akarsz gyorsabb lenni? – kérdezte a pillangó.
Tomi sóhajtott.
– Mert mindenki más olyan gyors!
A pillangó kedvesen mosolygott.
– De te másban vagy különleges. Figyelj csak!
A pillangó arra kérte Tomit, hogy nézzen körül, de ne rohanjon – hanem figyeljen meg mindent lassan.
Tomi ezt még sosem próbálta.
Lassan végigúszott a vízben, és észrevette, hogy a napfény aranyhídakat rajzol a tó felszínére.
A nád között apró halacskák bújtak meg, akiket a vidrák észre sem vettek.
A víz alatt csodaszép kagylók hevertek, amelyeket senki más nem figyelt meg.
A tóparton egy kis bogár mászott felfelé egy levélen, és Tomi látta, milyen türelmes és kitartó.
Minden olyan gyönyörű volt, amit eddig észre sem vett!
Amikor Tomi visszatért a partra, már nem bánkódott.
A vidrák továbbra is ugrándoztak és nevetgéltek, de ő csak mosolygott.
Mert most már tudta: nem kell mindig sietni. Néha a legszebb dolgokat azok látják meg, akik lassan haladnak, és élvezik a pillanatot.
És attól a naptól kezdve, amikor Tomi sütkérezett a napon, vagy lassan úszkált a tóban, boldogan gondolt arra:
– A lassúság nem gyengeség, hanem egy különleges ajándék.
Vége.
