Messze, túl a dombokon, az első harmatcsepp reggelén túl, létezett egy erdő, amit az emberek csak Suttogó Ligetnek hívtak. Az ágak ott sosem roppantak, a szél mindig dallamot hordozott, és a levelek úgy hajladoztak, mintha titkokat mesélnének egymásnak.
Ebben az erdőben élt egy parányi tündér, akit Tíliának hívtak.
Tília nem volt különösebben fényes. A szárnyai nem szikráztak olyan élesen, mint néhány más tündéré, és amikor csillámport szórt, az néha inkább porszórásnak tűnt.
De volt valami benne, amit mindenki szeretett:
egy szelíd, türelmes, és bátor szív.
Tília mindig segített:
– Ha egy méhecske eltévedt, ő repítette haza.
– Ha egy kis gomba szomjas volt, ő hozott neki harmatot.
– Ha egy hernyó félt bebábozódni, Tília suttogta: „Néha a változás a legszebb dolog, amitől csak féltünk.”
Ám egy napon különös sötétség borult az erdő szélére.
A Néma Szél jött. Ez nem vihar volt – ez a csend volt. A virágok nem nyíltak ki. A madarak nem énekeltek. A tündérek tanácsa aggódott.
– Ez a Néma Szél a remény magját fojtja meg – mondta Bölcs Borbolya, a legidősebb tündér.
– Aki átlépi, elveszíti a fényét.
De valakinek ki kellett vinni a tavaszmagot a tisztás szélére. Egyetlen kicsiny csillogó magot, amit ha elültetnek, újra virágba borul a csend. De veszélyes volt. És senki nem jelentkezett.
Csak Tília.
– Én megteszem – mondta halk, de biztos hangon.
A többi tündér pislogott.
– Te? De hiszen olyan apró vagy… és nem is vagy elég… csillogós!
– Nem kell csillogni – mondta Tília. – Elég, ha világítok belülről.
És így indult el.
A Néma Szél hideg volt. Nem fújt, csak… jelen volt.
A fű nem hajlott meg. A fák nem beszéltek. Tília egyedül volt.
De a kis tavaszmag melegen pihent a tenyerén.
Ahogy közeledett a tisztás közepéhez, egy árny jelent meg előtte. Egy sötét, alaktalan lény: a Kétely.
– Mit keresel itt, tündérke? Mit gondolsz, mit érsz el azzal a kis magocskával?
Tília megremegett. Egy pillanatra majdnem elhitte.
De eszébe jutott a hernyó, aki félt átváltozni.
A gomba, aki bízott benne.
A méhecske, aki hazatalált.
És akkor megszólalt:
– Lehet, hogy kicsi vagyok. Lehet, hogy nem fényes.
De én vagyok az, aki elhiszi, hogy ebből a magból új világ nőhet.
És az elég.
A Kétely hátrált. A Néma Szél visszahúzódott.
És amikor Tília elültette a magot, valami történt.
Nem robbanás. Nem nagy fényesség.
Csak… egy hang. Egy kicsiny levél susogása. Egy madárka trillája.
És a csönd megtört.
Másnap reggel újra énekeltek a bokrok. A fák bólogattak. A virágok illatoztak.
És Tília? Ő ott ült egy friss hajtású virág szirmán, mosolyogva.
Nem lett csillogóbb. Nem lett nagyobb.
De a szíve… az világított.
És ettől az egész erdő fényesebb lett.
Vége.
