A forró sivatag aranyló homokján, ahol a Nap forrón sütött és a szél messzire sodorta a homokszemeket, élt Tepi, a fiatal puputeve. Tepi nem akármilyen teve volt: a hátán magasodó két púp büszkén emelkedett, bundája napfényben csillogott, és lábai olyan erősek voltak, hogy könnyedén lépkedett a homokban.
Tepi imádta a sivatagot, de legjobban a kalandokat szerette. Míg a többi teve a hűvös oázisban pihent és hosszú vándorutakra kísérte a karavánokat, Tepi mindig a távolba nézett.
– Mi lehet a dűnéken túl? – kérdezte gyakran a többiektől. – Van ott valami más is, mint homok és még több homok?
– Ugyan, Tepi – legyintett a bölcs teve, Szaid. – A sivatag végtelen, tele veszélyekkel: forró szelek, homokviharok és hosszú, víz nélküli utak. Jobb, ha maradsz az oázis közelében.
De Tepit nem lehetett lebeszélni. Ő biztos volt benne, hogy a homokdűnék mögött valami izgalmas titok rejtőzik.
Egy nap a szél különösen erősen kezdett fújni. A sivatag szélén sötét porfelhő tornyosult. A tevecsorda gyorsan az oázis felé vette az irányt, hogy biztonságba kerüljön.
– Jön a homokvihar! Mindenki a pálmafákhoz! – kiáltotta Szaid.
De Tepi ahelyett, hogy a többiekkel menekült volna, észrevett valamit a távolban. A homokfelhő mögött, a legnagyobb dűne tetején valami csillogott a napfényben.
– Mi lehet az? – tűnődött. – Talán az a titok, amit mindig is kerestem!
A homokvihar közeledett, de Tepi bátor volt. Eldöntötte, hogy utánajár a dolognak.
A szél egyre erősebben fújt, a homok csiklandozta Tepi arcát, de ő nem állt meg. Felfelé kapaszkodott a hatalmas dűnére. Amikor végre felért a tetejére, elállt a lélegzete.
Előtte egy elhagyatott város romjai terültek el, félig homokkal betemetve. Tornyok, boltívek és faragott kövek csillogtak a napfényben. A város közepén egy nagy, aranyozott oszlop állt, amelyet rejtélyes jelek díszítettek.
– Egy elveszett város! – kiáltott fel Tepi. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi rejtőzik a homok alatt!
De a szél hirtelen felerősödött, és a homokvihar betört a városba. Tepi gyorsan menedéket keresett egy kőfal mögött.
Ahogy a vihar tombolt, a szél egyre több homokot sodort el a város romjai közül. És ekkor Tepi meglátott valamit: az aranyoszlop tövében egy kicsi, csillogó tó kezdett kibontakozni. Egy oázis a homok alatt!
– Ez egy rejtett vízforrás! – döbbent meg Tepi. – Ez lehet a sivatag titka, amiről senki sem tudott!
Amikor a vihar elült, Tepi körbenézett. A csillogó tó körül apró virágok nyíltak, zöld növények bújtak elő a homok alól. Ez volt a Homokdűnék Kertje – egy titkos oázis, amely csak a legnagyobb homokviharok idején mutatta meg magát.
Tepi tudta, hogy vissza kell térnie a csordához és megosztania a felfedezését. Visszaindult az oázishoz, ahol a többiek már aggódva várták.
– Tepi, te megőrültél? – kiáltotta Szaid. – A homokvihar életveszélyes volt!
– De nézzétek, mit találtam! – mondta Tepi, és elmesélte a titkos város és a rejtett oázis történetét.
A csorda döbbenten hallgatta a mesét.
– A Homokdűnék Kertje! – suttogta Szaid. – A legendák szerint ez a hely csak a legbátrabbaknak mutatja meg magát. És te megtaláltad, Tepi!
Attól a naptól kezdve Tepi nemcsak a csorda tagja, hanem a sivatag felfedezője lett. Az egész sivatagban elterjedt a híre a bátor tevének, aki megtalálta a Homokdűnék Kertjét.
És amikor a Nap lement a végtelen homok felett, Tepi a dűnék tetején állt, és büszkén nézett a távolba. Tudta, hogy a sivatag még rengeteg titkot rejt – és ő készen állt mindegyiket felfedezni.
Vége.
