Tala nem sietett.
Amikor az erdő többi lakója rohangált, ugrált, futott vagy lapult, Tala csak sétált.
A tigrisekről azt mondják, hogy gyorsak. Csöndesek. Veszélyesek.
De Tala nem akart lenni semmi ezek közül.
Ő csak lépett – egyenletesen, puhán, hangtalanul –, és minden lépésnél gondolt valamire.
Egy napon megállt egy bambusznál, amely kissé meg volt görbülve.
A többi állat azt mondta rá:
– Ez a nád gyenge.
Tala lehajolt, és végighúzta rajta a mancsát.
– Lehet, hogy görbe, de még mindig áll. És még mindig zöld.
A gyengeség néha csak másmilyen erő.
A madarak elhallgattak. A szél bólogatott. A bambusz nem szólt – de tudta, hogy érti.
Tala sok mindent hallott, amit más nem:
– A levelek között megbúvó neszeket.
– A kérgek mögött rejtőző történeteket.
– A madarak közti csendeket.
És egyszer egy kismajom megkérdezte tőle:
– Tala, miért nem csinálsz semmit?
Tala elmosolyodott.
– De hát én most is csinálok valamit. Figyelek.
Volt egy forró nap, amikor az állatok nem tudták, merre menjenek vízért. A patak kiszáradt, a levelek fonnyadtak voltak.
És ekkor Tala szólt:
– A talaj most másként rezeg. Víz jön, csak várni kell.
Nem rohantak tovább. Leültek. Hallgattak. És várták.
És tényleg… pár óra múlva megérkezett a zápor.
Nem siették el. Nem kapkodtak. Csak bíztak. Mert Tala bízott.
…ne rohanj. Ne kapkodj. Csak állj meg.
És talán hallod a lágy neszt. Vagy látod a bambuszt.
És ha egy csíkos árnyék megjelenik a fák közt –
ne félj. Az csak Tala.
A tigris, aki lépésenként gondolkodik.
Vége.
