A forró szavannán, egy homokos domb tetején élt egy vidám szurikátacsapat. A szurikáták napja figyeléssel, ásással és rohangálással telt. Kora reggel a csapat mindig sorba állt, hogy együtt fürödjenek a napfényben és őrséget tartsanak.
Szuri, a legkisebb szurikáta, tele volt kíváncsisággal. Szeretett a legmagasabb pontra mászni, hogy mindent lásson, de a legjobban az ásás érdekelte. Szuri imádott alagutakat ásni – hosszúakat, kanyargósakat és titkosakat.
– Szuri, ne áss olyan messzire! – intett a falkavezér, Maku. – Az alagutaknak biztonságosnak és egyenesnek kell lenniük, hogy gyorsan menekülhessünk, ha veszély jön!
– De mi van, ha valami érdekeset találok odalent? – kérdezte Szuri csillogó szemekkel.
A többiek csak nevettek.
– Ugyan, Szuri! A szavannán minden ugyanolyan: homok, kövek és még több homok!
De Szuri nem adta fel. Titokban elhatározta, hogy egy nap megtalálja a szavanna legnagyobb titkát.
Egy forró délután, amikor a szurikáták a nap alatt sütkéreztek, hirtelen riadt csipogás hallatszott a közeli bokrok felől.
– Hol vannak a kicsik? – kiáltott fel Maku.
A csapat legfiatalabb szurikátái, akik mindig együtt játszottak a domboldalon, eltűntek. Csak apró lábnyomok vezettek egy régi, elhagyatott alagút felé.
– Ez az alagút már régen beomlott, veszélyes bemenni! – mondta a bölcs Zara. – De lehet, hogy a kicsik odalent vannak.
Senki sem mert lemenni. Az alagút szűk volt, tele omladozó homokkal. Egy rossz lépés, és az egész járat beszakadhatott.
Ekkor Szuri előrelépett.
– Én lemegyek. Tudom, hogyan kell biztonságos alagutakat ásni. Ha valaki megtalálja őket, az én leszek!
A többiek döbbenten nézték.
– Túl veszélyes, Szuri! – tiltakozott Maku.
– De ha nem próbáljuk meg, sosem találjuk meg őket! – felelte eltökélten Szuri.
Szuri lassan bemászott a sötét alagútba. Az orrával szagolta a levegőt, a mancsával óvatosan túrta a homokot. Hamarosan észrevett apró karcolásokat a falon – mintha valaki körmökkel kaparta volna.
– Itt jártak! – suttogta magának.
Az alagút hirtelen kettéágazott. Az egyik út meredeken lefelé vezetett, a másik pedig enyhén emelkedett. Szuri figyelt: egy gyenge, halk csipogást hallott a lefelé vezető útról.
– Tartsatok ki! Jövök! – kiáltotta.
Szuri gyorsan, de óvatosan ásott tovább. Egyszer csak a mancsai valami keménybe ütköztek. Egy kőfal volt ott – de alatta egy vékony rés, amin át gyenge fény szűrődött. Szuri félretolta a homokot, és hirtelen egy nagy, tágas üreg nyílt meg előtte.
Odabent a kicsik remegve kuporogtak egy sarokban.
– Szuri! – kiáltották boldogan. – Félünk, de nem tudtunk visszamenni, mert a bejárat beszakadt!
Szuri megnyugtatta őket.
– Ne aggódjatok, együtt kijutunk!
De ahogy vissza akarták követni az utat, a mennyezet megremegett. Egy homokzápor zúdult le – a visszaút elzárult.
Szuri egy pillanatig sem esett kétségbe. Eszébe jutott, hogy az üregben látta a gyenge fényt szűrődni a kőfal mögül. Talán ott vezetett egy másik kijárat.
– Segítsetek nekem ásni! – mondta a kicsiknek. – Együtt ki tudjuk törni magunkat!
Szuri ügyesen vezette az ásást. Tudta, hogyan kell megerősíteni a falakat, hogy ne omoljanak be. A kicsik követték minden utasítását.
Ahogy egyre közelebb kerültek a fényhez, hirtelen hűvös szellő simította meg az arcukat.
– Sikerült! – kiáltotta Szuri.
Egy rejtett kijáraton keresztül a szavanna egy másik részére jutottak, ahol a nap már alacsonyan járt az égen.
Amikor Szuri és a kicsik visszatértek a dombra, a csapat örömujjongással fogadta őket.
– Szuri, te megmentetted a kicsiket! – mondta meghatottan Maku. – És felfedeztél egy titkos alagutat, amiről senki sem tudott.
A bölcs Zara elismerően bólintott:
– Mostantól te leszel a fő alagútmester! Te mutatod meg, hogyan kell biztonságos járatokat ásni.
Szuri boldogan nézett körbe. Sosem gondolta volna, hogy az ásás iránti szenvedélye egyszer ilyen fontos lesz.
És ahogy a szavanna fölött a nap lenyugodott, Szuri a domb tetején állva elmosolyodott:
– Minden alagút egy új kaland kezdete.
Vége.
