Magasan, a Szélhíd-hegység legmagasabb csúcsán, ahol a hó csak a legbátrabb napsugarakkal hajlandó barátkozni, élt egy sas. Nem akármilyen sas.
Őt Szellőszárny Sasnak hívták.
A szárnyai olyan hatalmasak voltak, hogy egyetlen suhintásukkal meglibbentették a völgy fáit, a szeme olyan éles, hogy még egy pitypangpihe remegését is látta a túloldali réten. De Szellőszárny sosem ijesztett meg senkit.
Mert Szellőszárny nem uralkodni akart – hanem gondoskodni.
Minden nap azzal kezdődött, hogy Szellőszárny felszállt a sziklacsúcsról, és körberepülte a völgyet. Nem zsákmányt keresett, hanem bajt. Mert ahol baj van – ott segítség is kell.
És ahol segítség kell, ott… ő ott volt.
Aznap, amikor a történetünk kezdődik, Szellőszárny elsőként egy kismókus sírását hallotta.
– Jaj, elveszett a dióm! – pityergett a kis Nusi. – Beejtettem a mélyedésbe, és félek lemenni!
Szellőszárny leszállt. Nem szólt sokat. Csak lassan, óvatosan leeresztette hatalmas karmait a mélyedésbe, és kiemelte a diót, mint egy kincset. A kismókus ugrált örömében.
– Köszönöm! Te vagy a Diókirály!
– Nem vagyok király – mosolygott a sas. – Csak figyelek.
Nem sokkal később a pataknál egy békacsalád vergődött. Az egyik kicsi béka messzire ugrott a köveken, és most nem tudott visszamenni. A víz sodorta volna.
Szellőszárny újra leereszkedett. A szárnyát mint egy hidat tartotta ki. A béka megkapaszkodott, és hazatalált.
És a nap még nem ért véget.
Délután, a fenyvesnél, egy fiatal borz sírdogált.
– Mindenki fél tőlem… csak azért, mert borz vagyok. Pedig én nem akarok bántani senkit.
Szellőszárny leszállt mellé. Egy nagy, meleg szárnyával betakarta. A borz először meglepődött, aztán halkan elmosolyodott.
– Akkor most… te sem félsz tőlem?
– Nem – mondta a sas. – Mert én nem azt nézem, mi vagy… hanem hogy mit érzel.
Estefelé azonban fekete felhők gyűltek össze. A Szélvölgybe szélvihar tört be – és egy bagolyfióka fészkestől zuhanni kezdett.
Szellőszárny nem tudott egyedül segíteni – túl nehéz volt a fészek.
Ekkor azonban jött a mókuscsalád. A kis Nusi a barátaival a fenyőre mászott, és átfogták a fészek peremét. A borz a fa tövéhez gurította a leesett ágakat. A békacsalád figyelte a víz szintjét.
És a sas?
Ő vezényelt. Mint egy karmester. Mint egy szív, ami összehangolja a többiekét.
És együtt… megmentették a bagolyfiókát.
Az erdő minden lakója a tisztáson gyűlt össze. Volt ott bogyó, dió, friss gyökér és pitypangtea.
És mindenki egy irányba nézett.
Szellőszárny ott ült, kissé fáradtan, de mosolyogva.
És akkor Nusi, a kismókus odament hozzá, és egy apró levelet adott át. A levelet nem írták – csak rárajzoltak egy szívet, és egy kis szárnyat.
A borz pedig megszólalt:
– A sas, aki mindenkit látott… és senkit sem ítélt el.
Azóta is, ha valaki a völgybe költözik, és megkérdezi:
– Van itt valami vezető?
A régiek mindig azt mondják:
– Vezető? Nem. De van egy barát az égen, aki ha meglát, máris biztonságban vagy.
Mert Szellőszárny nem volt a legerősebb, legnagyobb vagy leghangosabb.
Csak ő volt az, aki mindenkit meghallott.
Vége
