Egyszer, nagyon régen, a dinoszauruszok korában, egy tágas völgyben élt Samu, a fiatal Sauropodomorpha. Samu hosszú nyakával és erős lábaival magasabbra ért, mint a legtöbb barátja. Szerette a friss leveleket, a zamatos virágokat és legfőképp az árnyas fák alatt való pihenést.
Samu azonban más volt a többieknél: ő mindig a legmagasabb levelet kereste.
– Miért kell neked mindig a legmagasabb? – kérdezte Suri, a kis stegosaura, miközben egy alacsonyabb fa leveleit rágcsálta.
– Mert azok biztosan a legfinomabbak! – mosolygott Samu. – A legmagasabb levelet senki sem éri el, így az a legzöldebb és legfrissebb marad.
A többiek csak nevettek. Samu próbálkozott, nyújtózkodott, de a legmagasabb ág mindig elérhetetlen maradt.
Az óriásfa legendája
Egy nap Samu hallott egy történetet az öreg Alloról, a legidősebb dinoszaurusztól.
– A völgy túloldalán nő egy óriásfa – mesélte Allo. – A legmagasabb ágain olyan levelek nőnek, amelyektől annyira erőre kapsz, hogy akár a csillagokig is felérsz. De oda eljutni nem könnyű. A dombokon át kell kelni, és a széles folyón is át kell menni.
Samu szeme felcsillant.
– Elmegyek az óriásfához! Megszerzem a legmagasabb levelet!
A barátai először aggódtak, de végül úgy döntöttek, elkísérik.
Az út az óriásfához
Samu, Suri a stegosaura, és Piri a pici pterodaktilusz együtt indultak útnak. Az első akadály egy meredek domb volt. Suri lassan mászott felfelé, de Samu segített neki a hosszú nyakával, míg Piri könnyedén átrepült.
– Látod? Együtt minden könnyebb! – mosolygott Samu.
Amikor leértek a domb túloldalán, egy széles, zubogó folyó állta útjukat.
– Most hogyan kelünk át? – tűnődött Suri.
Samu körbenézett, majd meglátta, hogy néhány kidőlt fa hídformában hever a vízen. Óvatosan végiglépkedett rajta, hosszú farkával egyensúlyozva, majd segített a többieknek is.
– Egy kicsi bátorság és némi egyensúlyérzék, és már át is értünk! – nevetett.
A legmagasabb levél
Végül ott álltak az óriásfa előtt. Az ágai messze a felhőkbe nyúltak, levelei a napfényben csillogtak. Samu lépett előre, felemelte a fejét, és nyújtózkodott… de a legmagasabb levél még így is elérhetetlen maradt.
– Nem megy! – sóhajtott csalódottan.
Ekkor Piri felröppent.
– Várj, Samu! – kiáltotta. – Ha egyedül nem megy, majd együtt sikerül!
Piri felkapaszkodott az ágakra, Suri pedig Samu hátára állt, amilyen magasra csak tudott. Piri a legmagasabb ágat finoman lefelé húzta, Samu pedig végre elérte a legmagasabb levelet.
– Megvan! – kiáltotta boldogan.
A levél friss volt, zöld és ropogós. Samu egy falatot harapott, és nevetve mondta:
– Tudjátok mit? A legfinomabb dolog nem is ez a levél volt, hanem az út, amit együtt tettünk meg.
A visszatérés
Samu, Suri és Piri visszatértek a völgybe. A barátok csodálkozva hallgatták a kalandjaikat.
– Sikerült? Megszerezted a legmagasabb levelet? – kérdezték.
– Igen, de rájöttem, hogy a legértékesebb dolog nem a levél volt, hanem a barátok, akik segítettek elérni – válaszolta Samu mosolyogva.
És attól a naptól kezdve Samu már nem egyedül kereste a legmagasabb leveleket. A barátaival együtt minden nap új kalandokra indultak – mert együtt még a legmagasabb ágak sem tűntek elérhetetlennek.
Vége.
