Volt egyszer egy furcsa, de nagyon vidám konyha. Nem akármilyen konyha ám – ez a konyha éjszakánként megelevenedett, és minden, ami benne volt, életre kelt.
Ott lakott Sajti, egy kissé büszke, de jó szívű sajtdarab, aki mindig azt hitte magáról, hogy ő a világ teteje, hiszen „minden jobb, ha van rajta sajt.”
Mellette élt Spagi, egy rugalmas, bohókás spagettiszál, aki állandóan csavarodott, ugrált, és folyton mókázott.
És végül ott volt Vizi, egy átlátszó, türelmes, halk szavú pohár víz, akit senki sem vett túl komolyan… csak ha szomjas lett.
Egy este a konyhában nagy vita tört ki:
– Én vagyok a legfontosabb! – puffogott Sajti. – Nélkülem a tészta unalmas!
– De hát engem esznek meg először! – csúszkált Spagi. – Én vagyok a fő attrakció!
– Én… én csak kísérek – próbálta Vizi halkan. – De anélkül, hogy igyál, minden száraz marad…
– Bah! – kiáltottak a többiek. – Te csak egy pohár vagy!
Vizi szomorúan visszacsorgott a sarokba. De akkor váratlanul berobbant a mikró ajtaja, és egy új étel jelent meg: Csípős, Füstölt Kolbi!
– Hallottam, hogy itt ti vagytok a legjobbak – morogta. – De ma én vagyok a főfogás!
Elkezdett pattogni, füstölni, és mindenkit félrelökdösni.
Sajti megolvadt ijedtében, Spagi megcsavarodott félelmében… csak Vizi maradt higgadt.
– Elég legyen! – szólt. – Itt béke volt mindig!
Azzal Vizi kiborult, pontosan Kolbi alá – és a füstölt dínókolbász megcsúszott a pulton, és… beleesett a mosogatóba!
Csend lett.
A többiek csodálva néztek Vizire.
– Hű… te megmentettél minket!
– És nem is kiabáltál közben!
– Te vagy az igazi főszereplő!
Vizi csak mosolygott.
– Tudjátok, néha nem kell hangosnak lenni. Elég, ha tiszta vagy.
És onnantól kezdve a konyhában minden este egy új adag spagetti készült, ráolvadó sajttal… és egy nagy pohár vízzel.
Véget ért a mese, de ha legközelebb tésztát eszel, ne felejtsd el a vizet sem megköszönni.
