Rudi nagy volt. Nehéz. Hangos. És amikor lépett, beleremegett a föld.
De Rudi egyvalamiben nagyon különbözött a többi orrszarvútól:
imádott virágokat ültetni.
Nem dagonyázott, nem hancúrozott a porban, és nem ütközött másokkal szarvhegyre – ő inkább reggel felkelt, fogott egy lapátot (amit egy teknőstől kért kölcsön), és elültetett egy új virágot.
– Ez itt a Tüskés Törpemák – magyarázta egyszer egy csapat zebrának. – Egy kicsit szúr, de nagyon illatos, ha énekelnek neki.
A többi állat először furcsán nézte.
– Egy orrszarvú kertészkedik?!
– Mi lesz a következő, bonsai-fa nevelés?
De Rudi nem törődött velük. Minden nap ment és ültetett, locsolt, gondozott.
Aztán történt valami.
Egy hosszú, forró nyár után hatalmas porvihar kerekedett. A szél letarolta a fákat, a fű kiszáradt, és minden sivár lett… kivéve Rudi kertjét. Mert Rudi előrelátó volt – mélyre ültette a gyökereket, árnyékot biztosított, és naponta háromszor öntözte őket.
Mikor a többi állat éhes lett és búvóhelyet keresett, hova mentek?
Rudi virágoskertjébe.
A lepkék visszatértek. A méhek zümmögtek. A madarak fészket raktak. És a szavanna újra élt.
Rudi csak állt a kert közepén, egy virágmintás locsolókannával, és azt mondta:
– Látjátok? A virágok nem harcolnak. Csak nőnek. Csendben, de kitartóan.
És attól a naptól kezdve senki sem nevette ki többé.
Sőt: más orrszarvúk is kértek tőle magokat.
És a szavanna egy kicsit színesebb lett. Egy kicsit illatosabb. És sokkal-sokkal szelídebb.
