A kréta időszakban, amikor hatalmas vulkánok füstje gomolygott az égen, és a föld remegett a dinoszauruszok lépteitől, élt egy T-Rex, akit Rexnek hívtak. Rex hatalmas volt, erős lábakkal és félelmetes állkapoccsal – mindenki rettegett tőle. De Rexnek volt egy titka.
Rex zenész akart lenni.
Nem akart vadászni, harcolni vagy félelmet kelteni. Minden nap, amikor más T-Rexek zsákmány után kutattak, Rex a dzsungelben sétált, és a fák leveleit pengette, a köveken dobolt, vagy a szél susogását hallgatta.
– Halljátok ezt? – lelkendezett. – Ez egy dallam!
De amikor a többi T-Rex meghallotta ezt, kinevették.
– Egy T-Rex zenész? – mordult Ruga, a legnagyobb és legerősebb T-Rex. – A mi hangunk a bömbölés és a moraj! Ki hallott már T-Rexet dalolni?
Rex elszomorodott, de nem adta fel. Tudta, hogy a világ tele van zenével – csak meg kell találni a módját, hogy megmutassa másoknak is.
Egy nap híre jött, hogy a Zúgó-völgyben egy különleges eseményt tartanak: A Dinoszauruszok Hangversenyét. A legenda szerint aki ezen a hangversenyen a legszebb dallamot szólaltatja meg, az képes lesz a szívekhez szólni – még a legfélelmetesebb ragadozók is elcsendesednek majd.
Rex szeme felcsillant.
– Ez az én esélyem! – mondta. – Megmutatom mindenkinek, hogy egy T-Rex is képes zenét alkotni!
De Ruga csak gúnyosan nevetett.
– Mit fogsz tenni? Bömbölsz egyet? A hangod inkább rémisztő, mint szép!
Rex azonban tudta, hogy a zene több, mint hangos üvöltés. A szív ritmusát kell követnie.
Rex útnak indult, hogy megtalálja a legkülönlegesebb hangszereket. Az útja során érdekes barátokra lelt:
– Tilo, a pici pteroszaurusz, aki a szárnyaival rezgetve különleges hangokat tudott kelteni.
– Bolo, a pancsoló hadroszaurusz, aki a vízbe csapva ritmusos dobpergést hozott létre.
– Kira, a hosszú nyakú brachioszaurusz, aki a levelek közötti susogást vezette át lágy dallamba.
– Csatlakozzatok hozzám! – kérte őket Rex. – Együtt létrehozhatjuk a világ első dinoszaurusz zenekarát!
A barátai izgatottan beleegyeztek. Mindenki kíváncsi volt, vajon egy T-Rex hogyan válhat zenésszé.
Elérkezett a nagy nap. A Zúgó-völgy tele volt dinoszauruszokkal: hatalmas stegok, apró velociraptorok, sőt még a rettegett allosauruszok is kíváncsian figyelték a színpadot, ami egy sziklafal előtt állt.
Minden fellépő a saját hangjával és ritmusával próbálkozott. Némelyik üvöltött, mások a fák törzsét verték.
Végül Rex és a zenekara lépett a színpadra. A közönség elcsendesedett.
– Mit fog csinálni egy T-Rex? – suttogták.
Rex mély levegőt vett.
Tilo finoman rezegtette a szárnyait, csilingelő hangokat keltve.
Bolo a vízbe csapva ritmust adott a dallamnak.
Kira levelek susogásából hozott létre lágy harmóniát.
És végül Rex… nem bömbölt. Nem ordított. Hanem egy mély, halk, mégis meleg hangot adott ki. Olyat, ami egyszerre volt erőteljes és békés.
A völgyet hirtelen különös nyugalom töltötte be. Még Ruga is tátott szájjal hallgatta.
A hangok, a ritmus és a dallam együtt valami varázslatosat hoztak létre – a dinoszauruszok első szimfóniáját.
Amikor a dallam véget ért, néma csend következett. Aztán a közönség – először lassan, majd egyre hangosabban – elkezdett morajlani.
Nem bömböltek. Tapsoltak – a fák leveleit csapkodták, a földet dobbantották, és vidám hangokat adtak ki.
– Soha nem hallottunk ilyen zenét! – kiáltották. – Egy T-Rex, aki zenész lett!
Még Ruga is lehajtotta a fejét.
– Tévedtem, Rex. A legerősebb T-Rex nem az, aki a leghangosabban üvölt, hanem aki képes a szív dallamát megszólaltatni.
Ezután Rex és zenekara bejárta a dzsungelt, a vulkánok lábát és a folyók partját, hogy minden dinoszaurusznak megmutassák a zene varázsát.
És amikor millió évekkel később az emberek fosszíliákat találtak, a T-Rex félelmetes fogait és csontjait vizsgálták. De azt már nem látták, hogy egyszer, nagyon régen, létezett egy T-Rex, aki nem a bömböléséről volt híres, hanem arról, hogy a zene hangjával szelídítette meg a világot.
Vége.
