Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kedves, pöttyös kis katicabogár, akit Pötyinek hívtak. Pötyi egy virágos mezőn élt a családjával, akik mindannyian apró, vörös szárnyú és fekete pöttyös bogarak voltak. Az anyukáját Bíborkának hívták, az apukáját pedig Pöttymesternek, mert ő volt a család legbölcsebb bogara. Pötyinek két testvére is volt: Csillám, aki mindig kíváncsi volt, és Bodri, aki imádott versenyezni.
Egy nap a család reggelizni indult a mezőre. A harmatcseppek ragyogtak a leveleken, és a napfény játszott a virágokon.
– Gyerekek, ma tanulni fogunk valami fontosat – mondta Bíborka anyuka. – Tudjátok, mi katicabogarak nemcsak szépek vagyunk, hanem hasznosak is az embereknek. Megeszik a levéltetveket, amelyek tönkreteszik a növényeket.
Pötyi elámult. – Szóval mi segítünk a virágoknak és a fáknak? Ez nagyon különleges!
– Így van – bólintott Pöttymester. – Ezért is kell, hogy erősek és ügyesek legyetek. Ma megtanuljuk, hogyan találjatok levéltetveket.
A család egy nagy rózsabokorhoz repült, amelynek levelei tele voltak apró, zöld levéltetvekkel. Bíborka megmutatta, hogyan kell óvatosan odamenni, és hogyan lehet egyensúlyozni a leveleken anélkül, hogy megsérülne a növény.
Pötyi és testvérei izgatottan gyakoroltak. Csillám gyorsan megtalálta a legjobb helyet, míg Bodri kihívta Pötyit, hogy ki tud előbb felmászni a legfelső levélre.
– Vigyázzatok, gyerekek! Nem az a lényeg, hogy ki a leggyorsabb, hanem hogy gondosan végezzétek a dolgotokat – figyelmeztette őket Pöttymester.
Amikor a nap lemenőben volt, a család visszatért a kis búvóhelyükre egy szép, nagy százszorszép levelei alá. Pötyi boldogan mesélte az anyukájának, hogy mennyire szereti a katicabogarak különleges szerepét.
– Büszke vagyok rátok – mondta Bíborka. – Ti is segítetek a mezőn élő növényeknek, és ez nagyon fontos.
Aznap este Pötyi a csillagokat nézte, és arra gondolt, hogy milyen jó érzés a családjával együtt dolgozni. Tudta, hogy bár aprók, a katicabogarak nagyon fontos részei a mező életének.
Itt a vége, fuss el véle!
