A tavasz első sugarai lágyan simogatták az erdőt, ahol a fák ágai lassan kibontották friss zöld leveleiket. A fű között apró virágok dugták ki színes fejecskéjüket, és a madarak vidám csiviteléssel üdvözölték a melegedő napot.
Egy puha avarral borított faodú mélyén ekkor mocorgás hallatszott. Egy pici, tüskés kis gömb mozdult meg óvatosan, majd egy álmos szempár kukucskált ki az odú nyílásán.
Pötyi, a sündisznóbébi felébredt.
Pötyi álmosan nyújtózott egyet, apró mancsait előrenyújtva, majd megrázta magát, és a pici tüskéi vidáman össze-vissza meredeztek.
– De jó meleg van! – mondta boldogan.
Az egész erdő másnak tűnt, mint amikor legutóbb látta. Az avar már nem volt olyan vastag, a fák nem kopaszak, és a levegőben különös, friss illat terjengett.
Pötyi óvatosan kidugta az orrát az odúból, és mélyen beszívta a tavaszi illatokat.
Föld! Fű! Virágok! És valami egészen különleges… egy kis mézes illat!
– Hmm, ezt meg kell néznem! – gondolta Pötyi, és apró tappancsaival óvatosan lépkedve elindult az erdei ösvényen.
Pötyi nem sietett, mert a sünök sosem sietnek. Lassan és figyelmesen haladt, közben minden új dolgot alaposan megszimatolt.
A puha föld jó illatú volt. A zsenge fű csiklandozta a tappancsát. A napfény melegen simogatta a hátát.
A mézes illat pedig egyre erősebb lett.
Végül egy kis tisztásra ért, ahol egy hatalmas vén tölgyfa állt. Az ágai között méhek zümmögtek vidáman, és Pötyi hirtelen rájött, honnan jött az illat: egy odúban méhek dolgoztak, és édes mézet készítettek!
Pötyi leült a fa tövébe, és figyelte a méheket, ahogy szorgosan röpködtek.
– Milyen ügyesek! – gondolta. – Mindenki dolgozik, zümmög és gyűjtöget.
Nem akart zavarni, csak csendben hallgatta a méhek zümmögését, és közben élvezte a tavaszi napsütést.
Pötyi annyira jól érezte magát, hogy egy idő után egyszerűen beburkolózott egy falevélbe, és elszunyókált.
Nem volt küldetése, nem volt feladata, és nem kellett sehová sietnie. Csak feküdt ott, hallgatta az erdő halk neszeit, és boldogan érezte, hogy a tél után újra itt a tavasz.
A méhek dolgoztak, a levelek suttogtak, és Pötyi békésen pihent a nagy tölgyfa alatt, tudva, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Vége.
