Egyszer volt, hol nem volt, egy napfényes kert végében, a málnabokor alatt, élt egy aprócska kisfiú. Nem volt nagyobb egy borsószemnél, de olyan bátor szíve volt, mint egy tök. Őt hívták úgy: Pöttömmag Babó.
Egy reggel, amikor a harmat még csillogott a fűszálakon, Babó kibújt földből készült ágyából, megigazította borsóhéj-sapkáját, a pipacssziromból varrt hátizsákját a hátára kapta, és így szólt:
– Ma elindulok felfedezni a világot!
Lassan elindult a kert mélye felé, ahol a fű olyan magas volt, mint másnak az erdő. Ahogy lépkedett, egy halk szuszogásra lett figyelmes: egy kis hangya épp egy morzsával küzdött.
– Segítsek? – kérdezte Babó.
– Ó, igen, kérlek! – lihegte a hangya. – Én vagyok Hangya Henrik, és ez a vacsora az egész családnak!
Babó megragadta a morzsa másik végét, és együtt bevitték azt a hangyabolyba. Henrik hálából adott neki egy aprócska levelet, rajta egy ceruzával rajzolt térképpel.
– Ez elvezet egy különleges helyre – súgta titokzatosan.
Babó izgatottan folytatta az útját, a levéllel a kezében. Nem sokára elért egy csillogó kis tóhoz, amit a kert lakói csak úgy hívtak: Reggeli Harmattó. A partján egy öreg csiga üldögélt, akinek a háza repedezett volt, de a tekintete nyugodt és bölcs.
– Jó napot – köszönt Babó illedelmesen.
– Jó napot, fiacskám – mondta a csiga lassan. – Én vagyok Csiga Csabi, és ha egy tanácsot elfogadsz: attól leszel igazán nagy, hogy mennyit segítesz másoknak, nem attól, mekkora vagy.
Babó elgondolkodott ezen, aztán búcsút intett, és továbbindult.
Alig ért túl a tavon, amikor hirtelen erős szél kerekedett. Egy fűszál tetején egy aprócska katicalány kapaszkodott, és kiáltott:
– Segítség! Le fogok esni!
Babó odasietett, kikötötte a hátizsákjából egy hosszú fűfonalat, és óvatosan átnyújtotta. A katicabogár belekapaszkodott, Babó pedig kihúzta a biztonságos talajra.
– Köszönöm! – sóhajtott megkönnyebbülten a katica. – Fanni vagyok. Meghálálom – hazarepítelek!
Babó felült Fanni hátára, és együtt felszálltak a levegőbe. A szél lágyan fújta őket a kert fölött, a virágok illatoztak alattuk, és a málnabokor már ott integetett a távolban.
Mikor megérkeztek, a nap már lebukott, és az ég sötétkék lett. Babó bebújt a levélágyába, anya betakarta egy harmatcseppes pokróccal, a tücskök pedig halkan zenéltek a sarkon.
Babó mosolyogva gondolt vissza a napra, a morzsára, a csigára és a katicalányra. És ahogy lehunyta a szemét, már egy új kalandról álmodott – mert kicsinek lenni jó, de jónak lenni még jobb.
Vége.
