Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsi, színes papagáj, akit Pipinek hívtak. Pipi egy kedves családnál élt egy tágas kalitkában, de gyakran kirepülhetett a nappaliba és a kertbe is, mert a gazdái nagyon szerették.
Pipi nemcsak szépséges zöld és kék tollairól volt híres, hanem arról is, hogy mindig vidáman csivitelte: „Jó reggelt!”, „Szép napot!” és „Szeretlek!” A család minden tagja imádta, különösen a kislány, Lilla, aki sokszor mesélt neki esti meséket.
Egy szép tavaszi napon Pipi a kertben röpködött, amikor hirtelen egy kis cica jelent meg a fűben. A cica, akit Bodzának hívtak, még csak kölyök volt, és kíváncsian nézte Pipit. A papagáj először megijedt, de aztán rájött, hogy Bodza nem akarja bántani, csak játszani szeretne.
Pipi bátran leszállt egy alacsony ágra, és így szólt:
– Szia, kis cica! Te ki vagy?
Bodza meglepődött, mert még sosem hallott madarat beszélni, de aztán vidáman dorombolni kezdett:
– Én Bodza vagyok! Te pedig milyen szép és okos vagy! Nem akarsz velem játszani?
Innentől kezdve Pipi és Bodza elválaszthatatlan barátok lettek. Bodza óvatosan ugrált a fűben, Pipi pedig körülötte repkedett, néha egy-egy tollpihét hullatva rá, amit a kiscica mókásan kapdosott.
Amikor Lilla meglátta, hogy a két kisállat milyen jó barátok lettek, boldogan tapsikolt:
– Pipi, te vagy a legbátrabb és legkedvesebb papagáj a világon!
És valóban, Pipi nemcsak bátor volt, hanem kedves és barátságos is, így mindenki szerette őt.
Ezután minden nap együtt játszottak: Pipi énekelt Bodzának, a kiscica pedig vicces ugrásokat mutatott be neki. És így éltek boldogan, míg világ a világ!
Vége
