A világ végén, valahol a jégmezők és hófúvások hazájában élt egy különös kis pingvin. A neve Pali volt, és egy dolog különböztette meg a többi pingvintől: folyton az eget bámulta.
– Minek bámulod azt a nagy kékséget, Pali? – csipogták a többiek. – Mi, pingvinek, nem repülünk!
– Még nem – kacsintott vissza Pali. – De egyszer én fogok.
Nevettek rajta. Még a sirályok is. De Pali nem törődött vele. Minden egyes nap kis hórepülőket hajtogatott jégpapírból, és dobálta őket a szélbe. A szíve minden alkalommal egy kicsit magasabbra szállt velük.
Aztán egy napon… történt valami.
Egy hatalmas, ezüstös repülőgép szállt le vészhelyzet miatt a jeges mezőn. A pilóta kiszállt, és csak csóválta a fejét.
– Kifogyott az üzemanyag. Ráadásul a másodpilótám megfázott! – sóhajtotta.
Pali odasettenkedett, és megszólalt:
– Én tudok segíteni.
A pilóta először csak nézett. Egy pingvin… segíteni? De aztán meglátta Pali fénylő szemét, a csillogó jegyzeteit a szélirányokról, szárnyszögekről, és a sok kis modellrepülőt, amit a hóban sorakoztatott.
– Nos… legyen – mosolygott. – Ülj be mellém, Pingvinpilóta!
És Pali beszállt.
Amikor a gép felszállt, a többiek tátott csőrrel bámulták. Egy pingvin… a levegőben? Egy repülőgépben? Egyenesen a felhők közé?
Pali minden egyes méterrel, amit emelkedtek, úgy érezte, mintha a szíve is szárnyakat kapott volna.
A kabinban a pilóta csak ennyit mondott:
– Tudod, Pali… a repülés nemcsak szárnyakról szól. Hanem hitről. Álmodtál róla – és most vezeted.
Pali átvette az irányítást. Apró, de biztos uszonyaival fogta a botkormányt, és egy csodálatos ívet rajzolt a hófödte táj fölé.
A többi pingvin lentről integetett.
És Pali integetett vissza – fentről.
A jégen aznap este új történetek születtek. Nemcsak arról, hogy egy pingvin repült. Hanem arról, hogy a legnagyobb korlátok is csak addig léteznek, amíg valaki meg nem meri kérdezni:
„Mi lenne, ha mégis?”
Vége.
