Pilla, a repülő dínó és a szél titka

A réges-régi időkben, amikor a világ még tele volt óriási páfrányokkal és különös lényekkel, élt egy fiatal pteroszaurusz, akit Pillának hívtak.

Pilla nem volt nagy, sem erős. De volt két hatalmas szárnya, amikkel messzire tudott repülni – ha épp volt kedve hozzá.

Mert Pilla furcsa volt egy kicsit: nem szeretett versenyezni, nem akart a leggyorsabb lenni, és néha inkább a felhőket nézte, mintsem a rovarokat kergette, mint a többiek.

– Mi értelme repülni, ha nem nézed meg, milyen szép odafentről a világ? – kérdezte gyakran.

Egy nap, amikor Pilla épp a kedvenc magas sziklájáról indult volna útnak, észrevette, hogy a szél teljesen elállt.

Nem mozdult semmi: a falevelek meg sem rezdültek, a madarak sem repültek, és a levegő olyan volt, mintha megállt volna.

Pilla kinyújtotta a szárnyait… de nem érezte azt a finom, lágy emelést, amit megszokott.

– Hol van a szél? – suttogta. – Nélküle nem tudok repülni…

Pilla úgy döntött, hogy elindul megkeresni a szelet.

A földön haladt – ami egyáltalán nem volt az ő műfaja –, és megkérdezett mindenkit:

– Láttad a szelet? Érezted merre ment?

A teknős csak megrázta a fejét.

A vízesés halkabban csordogált, mint máskor.

Még a nádasban lakó kis rágcsáló is csak suttogva beszélt.

– Talán a szél elfáradt – mondta. – Vagy talán megsértődött, mert senki sem figyelt rá igazán.

Pilla megállt. Ekkor jött rá:

Ő mindig számított a szélre, de sosem mondott neki köszönetet.

Aznap este, amikor a nap lebukott a hegy mögött, Pilla felmászott a legmagasabb sziklára, kinyitotta a szárnyait, és halkan, de tisztán így szólt a levegőbe:

– Kedves szél… hiányzol. Sajnálom, hogy sosem mondtam, mennyire szeretlek. Kérlek, térj vissza. Nélküled nem tudok igazán élni.

Egy pillanatra csend lett… aztán egy puha, lágy fuvallat végigsuhant a szárnya alatt.

Pilla felnevetett. A szél lassan, mint egy ölelés, körülfonta. És ahogy a csillagok kigyúltak az égen, ő széles szárnycsapásokkal emelkedett a magasba.

Pilla azóta is minden nap repül. Néha gyorsan, néha csak lebegve.

És minden felszállás előtt megsúgja a szélnek:

– Köszönöm, hogy itt vagy. Te vagy a legcsendesebb barátom.

Vége.

Hasonló cikkek

Szellőszárny Sas – Aki mindenkinek segített

Magasan, a Szélhíd-hegység legmagasabb csúcsán, ahol a hó csak a legbátrabb napsugarakkal hajlandó barátkozni, élt egy sas. Nem akármilyen sas. Őt Szellőszárny Sasnak hívták. A szárnyai olyan hatalmasak voltak, hogy egyetlen suhintásukkal meglibbentették a völgy fáit, a szeme olyan éles,

Tovább olvasom »

Elefántlépések – Egy család története

Valahol a meleg, napfényes szavannán, ahol az akáciák árnyéka hosszúra nyúlik a porban, élt egy kicsi, mégis különleges elefántcsalád. A család neve Lépés-csapat volt – mert ahová az egyikük lépett, oda követte a másik is. Nem mindig egy irányba, nem

Tovább olvasom »

Zümi és a Rakéta Kaland

Egyszer, valahol a világűr csendes zugában, volt egy űrkikötő, ahol rakéták álmodtak a csillagokról, és robotok álmodtak arról, hogy valaha igazi pilóták lehetnek. A legtöbb rakétát emberek vezették. Ők nyomkodták a gombokat, térképeket olvastak, számoltak, irányítottak. De volt egy kis

Tovább olvasom »