A világ másik felén, messze Ausztrália zöld erdeiben és tiszta vizű patakjaiban élt egy különleges kis lény: Panni, a kacsacsőrű emlős.
Panni nem volt sem kacsa, sem hód, sem teknős – de egy kicsit mindegyikre emlékeztetett. Puha barna bundája volt, széles csőre, úszóhártyás lábai és viccesen lapos farka.
Nagyon szeretett úszkálni a patakban, és minden nap új helyeket fedezett fel.
Egyik reggel, amikor Panni vígan úszott a napsütötte vízben, valami furcsára lett figyelmes:
egy buborék jött vele szembe.
De ez a buborék más volt, mint a többi: nem pukkant ki!
A buborék halkan zizegett, és mintha apró hangja lett volna:
– Panni? – szólalt meg halkan. – Segítenél nekem?
Panni kikerekedett szemekkel nézte.
– Te… tudsz beszélni? – kérdezte meglepődve.
– Csak egy kívánságbuborék vagyok – válaszolta. – Valaki nagyon rég küldött engem, de eltévedtem, és sosem értem célba.
– És mit szeretnél? – kérdezte Panni.
– Csak annyit… hogy valaki kívánjon valami igazán kedveset. Akkor eltűnhetek, és a kívánság teljesül!
Panni hosszan gondolkodott.
– Kérhetnék, hogy mindig legyen napsütés… vagy hogy a patakban sok-sok rákocska legyen vacsorára… – gondolta.
De aztán megállt, és így szólt:
– Én azt kívánom, hogy minden kisállatnak legyen valaki, aki meghallgatja őt.
A buborék megremegett.
– Ez… ez egy szép kívánság! – suttogta meghatottan. – Ezért érdemes volt utaznom ilyen sokáig.
És azzal… halkan kipukkant – de nem úgy, mint egy sima buborék, hanem egy kis csillogó szélpermetté vált, ami körbetáncolta Pannit, majd elenyészett a napfényben.
Másnap Panni különös dolgot vett észre: a patakparton ott állt egy félénk hangyász, aki még sosem beszélt senkivel.
– Szia – mondta neki Panni kedvesen. – Szeretnél velem sétálni a pataknál?
A hangyász meglepődött, de boldogan bólintott.
És attól a naptól kezdve Panni barátja lett mindazoknak, akiknek addig nem volt kivel beszélgetniük.
És ha valaki megkérdezte tőle:
– Mit kértél a buboréktól?
Ő csak mosolygott, és így felelt:
– Csak annyit, amit bárki kérhetne: hogy sose maradjunk egyedül.
Vége.
