A forró afrikai szavanna aranyló fűtengerében élt egy kis elefánt, akit Nandának hívtak. Ő volt a csorda legfiatalabb tagja, kíváncsi és játékos, mindig új dolgokat akart felfedezni. A többi elefánt gyakran mosolygott rajta, mert Nanda soha nem tudott egy helyben maradni – mindig kérdezgetett, mindig új kalandokat keresett.
Egy nap a csorda a folyóhoz vonult, hogy igyon és lehűtse magát a forró nap alatt. Nanda boldogan csapkodta a vizet az ormányával, amikor hirtelen egy furcsa hangot hallott a közeli fák mögül.
A bajba jutott kis majom
Nanda kíváncsian elindult a hang irányába, bár az idősebb elefántok figyelmeztették, hogy ne kószáljon el. Ahogy a fák közé ért, meglátott egy kis majmot, aki egy vastag liánba gabalyodott, és kétségbeesetten próbált kiszabadulni.
– Segítség! – kiáltotta a majom. – Nem tudok mozogni!
Nanda először megijedt. Nem tudta, hogyan segíthetne, hiszen az ormányával még nem volt túl ügyes. De aztán eszébe jutott, hogy az anyukája mindig azt mondta: „Egy elefánt nemcsak erős, hanem okos is.”
Óvatosan közelebb lépett, és az ormányával finoman megfogta a liánt. Először kicsit húzta, majd egy erősebb mozdulattal eltépte. A kis majom felszabadultan ugrott le a fáról.
– Köszönöm, Nanda! – csipogta boldogan. – Te vagy a legkedvesebb elefánt, akit ismerek!
A kis majom hálából egy érett mangót adott Nandának, aki boldogan elfogadta a finom gyümölcsöt.
A nagy vihar közeleg
Miközben visszaindult a csordájához, Nanda észrevette, hogy az ég hirtelen elsötétült. Sötét felhők gyűltek az égen, és a szél erősen fújni kezdett. A szavannán a nagy viharok veszélyesek voltak – a villámok könnyen tüzet okozhattak, a heves esőzések pedig sárrá változtatták a talajt, ahol az elefántok is elakadhattak.
Nanda gyorsan visszafutott a csordájához, de mire odaért, az elefántok már feszülten figyeltek a távolba. Az egyik idős elefánt, Bantu, így szólt:
– A folyó túl messze van, nem érünk oda időben. Szükségünk van egy biztonságos helyre!
Nanda gondolkodott. A fák között nincs vihar, ott biztonságban leszünk!
– Tudok egy helyet! – mondta izgatottan. – A fák között jártam, ott védve leszünk a széltől és a villámoktól!
A csorda tagjai először haboztak, de végül az öreg Bantu bólintott.
– Mutasd az utat, Nanda!
A kis elefánt büszkén vezette a csordát a fák közé, ahol a szél már nem tombolt olyan erősen. A vihar végül elérte a szavannát, de a fák alatt mindenki biztonságban volt.
A hős elefánt
Másnap reggel, amikor a nap újra kisütött, az elefántok örömmel tapasztalták, hogy Nanda ötlete megmentette őket a vihartól.
– Okos és bátor vagy, Nanda! – dicsérte az anyukája.
A kis elefánt büszkén fújt egyet az ormányával. Most már nemcsak kíváncsi volt, hanem igazi vezető is, aki tudta, hogy egy kis bátorság és józan ész nagy dolgokat vihet véghez.
És attól a naptól kezdve Nandát már nemcsak a legkíváncsibb, hanem a legokosabb kis elefántként is ismerték a szavannán.
Vége.



