Egyszer volt, hol nem volt, élt egy ügyes és okos majom, akit Mukinak hívtak. Muki egy hatalmas, zöldellő esőerdőben lakott, ahol a fák olyan magasra nőttek, hogy szinte elérték a felhőket. Muki imádott ugrálni az ágakon, és mindig kíváncsi volt arra, hogyan segíthetné az erdő lakóit.
Egy nap, miközben Muki épp egy nagy, érett banánt majszolt, észrevette, hogy az egyik fa tövében egy kis sünike próbál egy magas bokorról gyümölcsöket elérni.
– Miért nem eszel valami mást? – kérdezte Muki.
– Mert ez a gyümölcs a kedvencem, de nem érem el – sóhajtott a sünike.
Muki mosolygott. – Talán tudok segíteni. Nézd csak!
Azzal Muki ügyesen felmászott a bokorra, és néhány gyümölcsöt letett a süninek. A sünike hálásan megköszönte, és boldogan vitte magával a csemegét.
Ahogy Muki továbbment, találkozott egy papagájjal, aki izgatottan repkedett a levegőben.
– Mi történt, papagáj? – kérdezte Muki.
– Egy dió beékelődött a fészkem bejáratába, és nem tudom kiszedni! – panaszkodott a papagáj.
Muki gyorsan kitalált valamit. – Ne aggódj, nekem ügyesek az ujjaim! – mondta, és pár perc alatt kiszedte a diót.
A papagáj boldogan csiripelte: – Köszönöm, Muki! Tudod, te igazán ügyes vagy. Mindenkihez van egy jó megoldásod.
Muki elpirult, majd továbbindult. Ahogy a patakhoz ért, meglátta, hogy egy teknős próbál átkelni a köveken, de nem tudta elérni a túlsó partot.
– Szia, Teknős! Segíthetek? – kérdezte Muki.
– Igen, kérlek. A kövek túl csúszósak nekem – mondta a teknős.
Muki gyorsan letört egy hosszú ágat, és odatette a kövek közé, hogy híd legyen belőle. A teknős lassan átmászott, és a túloldalról hálásan integetett.
Este, amikor Muki visszatért a fájára, az erdő lakói összegyűltek körülötte.
– Muki, ma mindenkin segítettél! – mondta a papagáj.
– De hogyan tudsz mindig ilyen gyorsan megoldást találni? – kérdezte a sünike.
Muki elmosolyodott. – Tudjátok, mi majmok szeretünk gondolkodni, figyelni, és megoldani a problémákat. Az ujjaim ügyesek, a szemem figyelmes, és a türelmem segít, hogy kitaláljam, mit kell tenni. Az erdő lakóinak segíteni nemcsak jó érzés, hanem fontos is, mert mindannyian összetartozunk.
Az állatok tapsolni kezdtek, és Muki nagyon büszke volt arra, hogy a tudásával és kedvességével jobbá teheti az erdőt.
Itt a vége, fuss el véle!
