Messze északon, ahol a hó olyan puha, mint a felhő, és a jég minden reggel csillog, élt egy kis jegesmedve, akit Mukinak hívtak.
Muki édes, kerek fülű bocs volt, de volt egy apró furcsasága:
nem szerette a jeget.
– Túl hideg! – szuszogta, miközben két mancsát ugráltatta a jégtáblákon.
– Túl csúszós! – panaszkodott, amikor a talpa megcsúszott egy jégfolton.
– Túl kék… túl fehér… túl csillogós!
A többiek csak nevettek.
– Te jegesmedve vagy! A jég a mi otthonunk!
De Muki inkább szeretett hógödröt ásni, és belefeküdni a meleg, puha hóba, vagy nézni a víz felszínét, ahol megcsillant a sarki fény.
Egyik este, miközben Muki a dombtetőn ült és a csillagokat nézte, egy halk neszt hallott.
A hóban egy kis rénszarvas állt, remegve.
– Elvesztem a falkámtól – mondta halkan.
Muki odabújt mellé, és úgy tett, mint a hó: csendesen melegített.
– Várjunk együtt – mondta.
Reggelre a rénszarvas szülei megérkeztek.
– Hogy maradhattál életben a hidegben? – kérdezték tőle.
– Mert volt ott egy jegesmedve – mosolygott a kicsi. – Egy puha. Egy meleg. Egy hó-szerető.
Attól a naptól kezdve Muki már nem csak a havat szerette.
Rájött: a jég nem mindig csúszik. Néha megtart. Néha tükröz, és néha véd.
És ha valaki megkérdezte:
– Akkor most már szereted a jeget?
Muki elmosolyodott:
– Nem kell szeretni mindent. Elég, ha megtanulsz élni benne – és adni, ami benned van.
…és látsz egy kis jegesmedvét a hóban hasalva, aki a csillagokat figyeli –
ne zavarj.
Ő Muki.
A jegesmedve, aki melegséget visz a jégre.
Vége.
