A sűrű erdő mélyén, ahol a fák lombjai zöld alagutat formáltak, élt egy kis mosómedve, akit Maszatnak hívtak. Bundája puha és szürkésfekete volt, pofiján pedig a híres „maszk”, amitől olyan titokzatosnak tűnt. Maszat azonban nem volt titokzatos – inkább rettenetesen kíváncsi.
Míg a többi mosómedve este az élelemszerzésre koncentrált, Maszat mindig valami újat akart felfedezni. Belekukkantott a falevelek alá, felmászott a fákra, és még az emberek által hagyott furcsa dolgokat is megvizsgálta.
Egy nap, amikor a pataknál játszott, különös dolgot pillantott meg a vízben. Egy fényes, csillogó tárgy feküdt a kövek között. Maszat kíváncsian kinyúlt érte, de a víz hullámzása miatt mindig elmozdult előle.
– Hmmm… ez izgalmas! – morfondírozott magában.
De mielőtt sikerült volna elérnie, egy kétségbeesett cincogást hallott a közeli bokorból.
A bajba jutott mókus
Maszat fülelni kezdett, majd a hang irányába indult. Egy kis mókus remegett egy kidőlt fatörzs tövében.
– Segíts! – cincogta kétségbeesetten. – Megcsúsztam, és megsérült a lábam! Nem tudok visszamászni a fára!
Maszat azonnal munkához látott. A mosómedvék ügyes mászók, erős mancsukkal szinte bárhova fel tudnak kapaszkodni. Egy gyors mozdulattal felugrott egy alacsonyabb ágra, majd az ormányával – amit mászásra használt – megragadta a mókust, és óvatosan felhúzta.
– Köszönöm, Maszat! – mondta hálásan a mókus. – A barátaim fent várnak, és már azt hittem, nem jutok vissza hozzájuk!
Maszat elmosolyodott, majd visszaszaladt a patakhoz, hogy ismét megszerezze a csillogó dolgot.
A csapda
Ahogy újra megpróbálta elérni a tárgyat, hirtelen egy recsegő hangot hallott, és valami összehúzódott körülötte. Egy madzag!
Maszat ijedten tapasztalta, hogy a hátsó lába beleakadt egy ember által hagyott csapdába. Nem volt erős csapda, de eléggé összekuszálódott ahhoz, hogy ne tudjon kiszabadulni.
Próbált vergődni, de hiába. Már épp kezdett volna kétségbeesni, amikor egy árnyék suhant el mellette – a mókus volt az!
– Most én segítek! – mondta a kis mókus, és apró fogaival elkezdte átrágni a csomót.
Nem telt bele sok idő, és Maszat újra szabad volt!
A visszatérés és a tanulság
Maszat boldogan fújtatott egyet.
– Köszönöm, mókus! – mondta hálásan.
– Te segítettél először nekem! A jó mindig visszatér! – mosolygott a mókus, majd visszaugrált a fára.
Maszat ekkor ismét a patak felé fordult. Most már semmi sem akadályozhatta meg, hogy elérje a csillogó dolgot. Óvatosan kinyúlt érte, és végre megszerezte!
Kezében egy apró, ezüstösen fénylő érme volt. Talán az emberek hagyták el, talán egy madár ejtette le – Maszat nem tudta, de nem is számított. Most már egy kincse volt, egy emlék erről a kalandos napról.
És attól a naptól kezdve Maszat nemcsak kíváncsi volt, hanem bátor és segítőkész mosómedve is, aki megtanulta, hogy az igazi kincs nem a csillogó dolgokban rejlik, hanem a barátságban.
Vége.



