A hatalmas erdő mélyén, ahol az óriási fák árnyékot vetettek a zöld mohával borított talajra, élt egy vidám és kíváncsi kis medvebocs, Maci. Maci imádott játszani, fára mászni, gombát szimatolni, de legjobban egy dolgot szeretett: a mézet.
Minden reggel, amikor a nap első sugarai átbújtak a fák lombjai között, Maci a mamájával együtt édes bogyókat keresett. De bármilyen finomat is talált, mindig ugyanazt mondta:
– A méz azért mégiscsak finomabb lenne!
A mamája csak mosolygott.
– A méz különleges kincs – mondta neki. – Nem olyan könnyű megtalálni, és nem is mindig a legegyszerűbb megszerezni.
De Maci nem akart várni. Elhatározta, hogy egyedül indul mézkereső útra!
Maci elbúcsúzott a mamája hátától, és elindult az erdő mélyére. Az első állat, akivel találkozott, egy mókus volt, aki éppen mogyorót rágcsált egy ágon.
– Szia, Mókus! – kiáltott fel Maci. – Nem tudod, hol találok mézet?
A mókus csóválta a fejét.
– Mézet? Nem tudom, de a fenyőmagok finomak! – mondta, és ledobott egyet Macinak.
Maci megkóstolta, de megrázta a fejét.
– Nem rossz, de nem olyan finom, mint a méz!
Tovább baktatott az erdőben, amíg meg nem látta Nyuszit, aki éppen sárgarépát rágcsált a tisztáson.
– Szia, Nyuszi! – szólt Maci. – Nem láttál valahol mézet?
Nyuszi a fülét billegette.
– Mézet? Nem, de ez a répa édes és ropogós! Próbáld ki!
Maci beleharapott a répába, de aztán sóhajtott.
– Finom, de nem olyan, mint a méz…
Maci már majdnem feladta a keresést, amikor hirtelen halk zümmögést hallott a fák között. Felnézett, és megpillantott egy hatalmas, göcsörtös öreg fát, amelynek egyik üregéből méhek röpködtek ki és be.
Maci szeme felcsillant.
– Megtaláltam a mézet! – kiáltotta izgatottan.
Óvatosan közelebb mászott, megállt a fa tövében, és felnézett. A méz ott volt, elérhetetlen magasan.
– Hmm… hogyan juthatnék hozzá? – töprengett.
Először megpróbált felmászni, de a fa kérge túl sima volt. Aztán próbált ráugrani egy kidőlt fatörzsről, de az is túl alacsony volt.
Éppen azon gondolkodott, hogy mit tehetne, amikor valaki megkocogtatta a vállát.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte Bagoly, aki éppen az egyik ágon ült.
Maci boldogan felnézett.
– Igen! Fel tudnád vinni nekem a mézet?
Bagoly csóválta a fejét.
– A mézet nem lehet csak úgy elvenni a méhektől. Ha szépen kéred, talán adnak neked egy kicsit.
Maci elgondolkodott. Még soha nem kért meg méheket semmire… de egy próbát megér.
Maci óvatosan közelebb lépett a méhek bejáratához, és halkan megszólalt:
– Kedves Méhek! Nagyon szeretem a mézet, és szeretnék megkóstolni egy kicsit. Megengeditek?
A méhek zümmögtek egyet, majd az egyikük odaröppent hozzá.
– Látjuk, hogy nem akarod elvenni tőlünk erővel – mondta a méhecske. – Mi is keményen dolgozunk, hogy ezt a mézet elkészítsük. De ha vársz egy kicsit, adunk neked egy cseppet.
Maci türelmesen várt, és nemsokára a méhek egy kis mézes cseppel kínálták meg.
Amikor megkóstolta, elmosolyodott.
– Ez a legfinomabb méz, amit valaha ettem!
A méhek boldogan zümmögtek, Maci pedig megtanulta, hogy a türelem és a kedvesség mindig meghozza a jutalmát.
Este, amikor visszatért a mamájához, boldogan mesélte el a történetét.
– Büszke vagyok rád – mondta az anyukája. – Nemcsak mézet találtál, hanem egy fontos leckét is megtanultál.
És attól a naptól kezdve Maci mindig tudta, hogy a legédesebb dolgok nemcsak az ízekben, hanem a jó szívben is rejlenek.
Vége.
