A sűrű fenyvesek mélyén, ahol a szél susogott a lombok között, és a hegyek felett a hold ezüstösen ragyogott, élt egy fiatal farkaskölyök, Luna. Luna nem volt a falka legnagyobb vagy legerősebb tagja, de a kíváncsisága határtalan volt.
Míg a többi kölyök a falkával vadászni tanult, Luna mindig a csillagokat és a holdat figyelte.
– Miért ragyog ilyen fényesen? – kérdezte egy este. – Miért követ minket az égen?
Az idősebb farkasok mosolyogtak.
– A hold mindig velünk van, ő vigyáz ránk az éjszakában – mondta az anyja. – De a fényét senki sem érintheti.
Luna azonban hitt benne, hogy ha elég magasra jut, talán egyszer megérintheti a hold fényét.
Egy nap, amikor a falka mélyen aludt, Luna úgy döntött, hogy elindul a hegycsúcsra, hogy közelebb kerüljön a holdhoz.
A hóval borított ösvény meredek volt, de Luna kitartóan kapaszkodott felfelé. Az erdő csendes volt, csak a távoli baglyok huhogása és a patak csobogása hallatszott.
Ahogy egyre magasabbra ért, hirtelen egy árny suhant el mellette. Egy öreg bagoly ült egy kopár ágon, és bölcs tekintettel nézte a kis farkast.
– Hová tartasz, kicsi farkas? – kérdezte mély hangon.
– A hold fényéhez! – válaszolta Luna lelkesen. – Meg akarom érinteni!
A bagoly felnevetett.
– A hold fénye nem olyasmi, amit meg lehet érinteni, Luna. De ha továbbmész, talán megtalálod azt, amit keresel.
Luna nem adta fel, és végül elérte a hegy tetejét. A fák ritkultak, a szél erősebben fújt, és a táj csillogott a hold fényében.
Amikor felnézett az égre, hirtelen valami különlegeset vett észre. A hó tetején apró, fénylő kristályok csillogtak – mintha a hold fénye maga is leszállt volna a földre.
Luna lassan lépett egyet, és a tappancsával megérintette a havat. Az ezüstös fény táncolt körülötte, és ekkor megértette:
A hold fénye nem olyasmi, amit meg lehet fogni – de ott van mindenhol, ahol hiszünk benne.
Luna boldogan futott vissza a falkához, és elmesélte, mit látott.
– A hold valóban velünk van! – kiáltotta. – Nem kell megérintenünk ahhoz, hogy érezzük a fényét!
Az idősebb farkasok büszkén néztek rá.
– Bölcs vagy, Luna – mondták. – És most már tudod, hogy néha a legszebb dolgokat nem megérinteni kell, hanem érezni a szívünkben.
Attól a naptól kezdve Luna már nem akarta elérni a holdat. Tudta, hogy a hold mindig ott van vele – és ha a fényére figyel, mindig hazatalál.
Vége.
