A hatalmas, kék óceán mélyén, ahol a víz halkan susog a korallzátonyok között, élt egy fiatal kék bálna, akit Lunának hívtak.
Luna nem volt hangos, nem szeretett versengeni, és nem csobbant olyan nagyot, mint a többiek. Egyvalami érdekelte igazán: az égbolt.
Minden este, amikor az óceán felszíne kisimult, és a hullámok elcsendesedtek, Luna felemelkedett, kidugta a fejét a vízből, és nézte a csillagokat.
– Olyan, mintha mesélnének… – gondolta magában.
Egyik éjjel azonban valami különös történt. Ahogy Luna a Hold fényében ringatózott, halkan hallott valamit.
Nem szokásos bálnadal volt, és nem is hajók zúgása. Ez valami halk, tiszta, csilingelő hang volt, mint egy altatódal, amit csak a legmélyebb csendben lehet hallani.
Luna megdöbbent. – Ez… mintha fentről jönne… az égből?
Innentől kezdve minden este visszatért ugyanarra a helyre, és hallgatta a hangot.
– Te képzelegsz, Luna – mondták a delfinek.
– A csillagok nem énekelnek – nevetett egy másik bálna.
De Luna biztos volt benne, hogy hallja őket. És egy nap elhatározta: megkeresi a hang forrását.
Nem tudta pontosan, hogyan lehet “felfelé” menni az óceánból az égig, de egy valamit tudott: ha valaki hisz valamiben, az már egy lépés az úton.
Ahogy Luna úszott a világ határai felé, egy kis világító medúza csatlakozott hozzá.
– Te is hallod a hangot? – kérdezte Luna.
– Én látom a fényt, amit mások nem – felelte a medúza. – Talán együtt többet érzékelünk.
És együtt úsztak tovább, egészen a tenger legsötétebb mélyére… ahol meglepő dolog történt: az ég tükröződött a víz alatt.
Egy tükörként fénylő gömbölyű vízfal mögött a csillagok úgy ragyogtak, mintha csak karnyújtásnyira lennének.
És Luna megértette: nem kell elérni az eget, hogy hallani tudd. Elég, ha figyelsz.
Luna minden este ott ringatózik, hallgatja a csillagokat, és ha más bálnák arra járnak, halkan megszólal:
– Fülelj csak… figyeld… ők is beszélnek.
És ha valaki nagyon figyel, talán tényleg hallja:
egy halk, csillagfényes éneket, amit csak azok értenek, akik nyitott szívvel hallgatnak.
Vége.
