A napfényes szavannán, ahol a fű aranysárgán hullámzik a szélben, és a madarak éneke összefonódik a szél susogásával, élt egy kíváncsi, kócos sörényű oroszlánkölyök, akit Leónak hívtak.
Leo ügyes volt, gyorsan futott, jól bújt el a fűben, és szeretett fára mászni. Egyvalamit viszont soha nem csinált: nem ordított.
– Gyere, gyakorolj velünk! – hívta a többi kisoroszlán.
– Egy igazi oroszlánnak erős a hangja!
De Leo csak megrázta a fejét.
– Nekem nem megy. Inkább hallgatok.
Leo szerette a csendet. Figyelte, hogyan mozog a fű, merre mennek a hangyák, vagy hol rejtőzik a gekkó a bokorban.
– Nem is kell nekem hangosnak lennem – gondolta. – A szavanna másképp is beszél.
Egyik este, mikor a nap már lebukott, és a fák árnyékot vetettek a földre, a kis oroszláncsapat elindult, hogy a folyópartnál játsszon.
De Leo külön utat választott – egy csendes ösvényt, ahol mindig talált valami érdekeset.
A sűrű fű között egyszer csak halk nyöszörgést hallott. Közelebb lépett, és egy másik oroszlánkölyköt talált – megsérült a mancsán, és nem tudott továbbmenni.
– Ne félj – suttogta Leo, és a farkával finoman betakarta a kölyköt, hogy ne fázzon.
Nem kiabált, nem rohant el segítségért. Csak ott maradt. Megnyugtatta, vigyázott rá.
A csendes jelenlétével. A melegségével. A figyelmével.
Reggelre a felnőtt oroszlánok megtalálták őket – és Leo is hazaért.
Aznap este a szavanna népe körbeállta Leót.
– Nem kellett hozzá ordítás – mondta az egyik idős oroszlán. – Csak szív, és figyelem.
– És csendes bátorság – tette hozzá az anyja büszkén.
Leo csak mosolygott, és a farka végével körkörös mintát rajzolt a porba.
És ekkor, először életében, egy halk, mégis tiszta hang jött ki a torkán.
Nem volt erős. Nem volt ijesztő.
De mindenki meghallotta.
Az oroszlán, aki hallgatott
Attól a naptól kezdve, ha valaki csendben üldögélt a szavanna szélén, és azt kérdezte:
– Ki az a kisoroszlán, aki nem akart ordítani?
A szél ezt suttogta:
– Ő az, aki akkor is hall, amikor más már csak kiabál.
Vége.
