Ausztrália napsütötte erdeiben, ahol hatalmas eukaliptuszfák magasodtak az ég felé, és a szél lágyan fújt a levelek között, élt egy kis koalabébi, Koko.
Koko még kicsi volt, ezért a legtöbb időt a mamája hátán töltötte, miközben szunyókált vagy finom eukaliptuszleveleket rágcsált. Az eukaliptusz volt a kedvenc csemegéje, és mindig a legpuhább, legzamatosabb leveleket kereste.
Egy nap, amikor Koko éppen egy különösen ízletes levélbe harapott volna, egy erős szélroham fújt végig a fák között. A levél kicsúszott a kis mancsából, és lelibbent az ágról.
– Oh, ne! Az én tökéletes levelem! – kiáltott fel Koko, és aggódva nézett utána.
A levél lebegett a levegőben, majd eltűnt a sűrű ágak között.
– Meg kell találnom! – határozta el Koko, és először életében lemászott a fáról.
Koko ügyesen lecsúszott a fatörzsön, és a földre érve izgatottan körülnézett. Soha nem volt még ilyen mélyen az erdőben, és minden olyan hatalmasnak tűnt!
Ahogy a levelek között ugrándozott, találkozott egy vidám kengurukölyökkel, Rufusszal.
– Hová mész, Koko? – kérdezte Rufusz, miközben nagyokat ugrált körülötte.
– Egy nagyon különleges eukaliptuszlevelet keresek! Nem láttad? – kérdezte Koko.
Rufusz elgondolkodott, majd így felelt:
– Nem, de a patak partján láttam valamit lebegni a vízben! Talán ott van!
Koko izgatottan követte Rufuszt a patakhoz.
A patak partján Koko és Rufusz egy kis kacsacsőrű emlőssel, Pipával találkozott, aki éppen halakat nézegetett a vízben.
– Pipa, láttál erre egy eukaliptuszlevelet? – kérdezte Koko.
Pipa bólogatott.
– Igen! Egy levél éppen most úszik lefelé a patakon!
Koko aggódva nézett a vízbe. A levél valóban ott volt, de már egy kicsit távolabb sodródott.
– Hogy szerezzem vissza? – töprengett.
Pipa mosolyogva beugrott a vízbe, és az orrával óvatosan a part felé terelte a levelet.
– Itt van, Koko! – mondta vidáman.
Koko boldogan felkapta a levelet.
– Köszönöm, Pipa! Ez a világ legfinomabb eukaliptuszlevele!
Koko most már boldogan indult vissza a fájához. Útközben Rufusz és Pipa is elkísérték, és együtt nevetve másztak fel a magas ágakra.
Amikor Koko visszaért a mamája mellé, büszkén mesélte el a kalandját.
– Lemásztál a földre? – kérdezte a mamája meglepetten. – És nem féltél?
Koko elmosolyodott.
– Egy kicsit, de megtaláltam Rufuszt és Pipát, és együtt minden könnyebb volt!
A mamája megsimogatta Koko fejét.
– Néha a legjobb kalandok akkor történnek, amikor valami elveszik – mert közben új dolgokat találhatunk meg!
Koko boldogan elrágcsálta a különleges levelét, és attól a naptól kezdve már nem félt felfedezni az erdőt – hiszen tudta, hogy barátai mindig mellette lesznek.
Vége.
