Egyszer, messze délen, egy nagy, zöld mocsárban élt egy krokodil, akit Kázmérnak hívtak. De ő nem volt olyan krokodil, mint a többiek. Nem morgott, nem ijesztgetett, és főleg – soha nem harapott meg senkit. Még egy kis békát sem.
A többi krokodil furcsán nézett rá.
– Kázmér, miért nem vadászol? – kérdezte Béla, a nagytestű, régi krokodil.
– Mert én inkább barátkozom, nem harapok – mondta Kázmér, miközben egy teknőst tolt hintaszékben.
Kázmér kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy segített másoknak. Megjavította a víziló tutaját, árnyékot tartott a napra vágyó halaknak, és mindig akadt nála egy-két virág, amit megoszthatott a nádi rigókkal.
De a többi állat – különösen a mocsár végén lakó kisebbek – mégis féltek tőle. Hisz Kázmér mégiscsak egy hatalmas krokodil volt. Hosszú fogaival, pikkelyes hátával, és olyan farkával, mint egy hinta.
Ez nagyon elszomorította Kázmért. Mert ő nem akart senkit megijeszteni.
Egy nap azonban hatalmas vihar tört ki. A mocsár vize megáradt, a fészkek lesodródtak, a teknőcök tutaját elvitte a víz, és egy csapat kis madár a víz szélén rekedt.
– Segítség! – csipogták ijedten.
A többi krokodil elbújt. De Kázmér nem habozott.
Odacsúszott, kitárta a hátát, mint egy tutaj, és így szólt:
– Gyertek! A hátamon biztonságban vagytok!
A kis madarak felkapaszkodtak, és Kázmér óvatosan átevezett velük a viharos vizeken, míg el nem értek egy száraz szigetre.
Mikor a vihar elállt, mindenki összegyűlt. A kis állatok félénken odamentek Kázmérhoz.
– Te… te tényleg nem harapsz? – kérdezte egy béka.
– Csak ha répát rágcsálok! – nevetett Kázmér, és elővett egy csomag sárgarépát a levélhátizsákjából.
És attól a naptól fogva Kázmér többé nem volt csak “a krokodil a mocsárban”. Ő lett a Kázmér bácsi, a barátságos segítő, akit mindenki szeretett.
És ha egyszer ellátogatsz arra a vidékre, és meglátsz egy krokodilt virágkoszorúval a fején, aki fésűt ad egy sirálynak… nos, akkor biztosan tudod: az Kázmér.
