A távoli északon, ahol a földet vastag hó borította, és a szél puha hópelyheket táncoltatott az égen, élt egy kis hóbagoly fióka, Hópihe.
Hópihe egy magas, havas fenyőfa odvában kelt ki a tojásból, és egész eddigi életét ott töltötte. Meleg tollpihéi puhák voltak, szemei pedig hatalmasak és kíváncsiak. Minden este, amikor a csillagok előbújtak, a mamája kirepült vadászni, ő pedig izgatottan várta, hogy visszatérjen, és meséljen neki a világról.
– Odakint minden olyan tágas és csodálatos! – mondta a mamája. – A hómezők végtelenek, a csillagok ragyognak, és a szél segít minket repülni.
Hópihe ámulattal hallgatta.
– És én is repülni fogok? – kérdezte csillogó szemekkel.
– Persze! – nevetett a mamája. – De előbb meg kell tanulnod, hogyan kell használni a szárnyaidat.
Egy este, amikor a hold ezüstösen világította meg a hóval borított tájat, a mamája így szólt:
– Itt az idő, Hópihe! Próbáljuk meg a repülést!
Hópihe izgatottan csapkodott a szárnyaival, de amikor az ág szélére lépett, hirtelen nagyon magasnak tűnt minden. A hómezők messze voltak, a szél süvített, és a lábai kicsit remegtek.
– Mi van, ha leesek? – suttogta.
A mamája kedvesen rámosolygott.
– Nem baj, ha először nem sikerül. Minden bagoly egyszer kisfióka volt! Csak próbáld meg!
Hópihe vett egy mély levegőt, csapkodott egyet a szárnyaival, és…
Lecsúszott az ágról!
Szerencsére egy alacsonyabb ágra pottyant, és a hópihék puhán körülölelték.
– Hát… ez nem repülés volt – nevetett kissé csalódottan.
A mamája bólintott.
– De ez volt az első lépés! Holnap újra próbálkozunk.
Másnap este Hópihe újra az ág szélére állt. Mély levegőt vett, kinyújtotta a szárnyait, és ezúttal nem gondolkodott túl sokat.
Egyetlen bátor mozdulattal leugrott!
Először egy kicsit zuhant, de aztán a szárnyai alá kapott a szél. Hirtelen érezte, ahogy a teste könnyűvé válik, és a lábai nem érik a havat. Repült!
Hópihe kacagva siklott a levegőben, a szél lágyan ringatta, és a holdfény megcsillant fehér tollain.
A mamája büszkén figyelte.
– Megcsináltad, Hópihe! – kiáltotta.
A kis hóbagoly boldogan körözött a fák felett, majd egy közeli ágra szállt.
– Ez csodálatos! – lihegte izgatottan. – A repülés olyan, mintha a széllel táncolnék!
Attól a naptól kezdve Hópihe minden este kimerészkedett, egyre magasabbra és messzebbre repült. Néha hibázott, néha ügyetlenül landolt, de minden alkalommal egyre ügyesebb lett.
És ahogy repült a csillagok alatt, tudta, hogy mostantól a hómezők és az éjszakai égbolt már örökre az otthona lesz.
Vége.
