Volt egyszer egy fekete cica, akit úgy hívtak, hogy Hiszti. Nem azért, mert rossz volt, hanem mert mindig panaszkodott.
– Miau, túl meleg a tej!
– Miau, túl hideg a párna!
– Miau, miért van ennyi levegő a szobában?
Hiszti a legpuhább fotelben lakott egy kedves családnál: Anyánál, Apánál és a kicsi Babónál. Babó imádta Hisztit, de néha már csak nevetni tudott rajta:
– Te vagy a világ leghisztisebb cicája! – kuncogott.
Egy nap Hiszti úgy döntött, elköltözik.
– Elegem van ebből a házból! – nyávogta. – Itt minden… olyan nem-tökéletes!
Így aztán felkerekedett, és elindult. Először a szomszéd kutya udvarán próbálkozott.
– Hé, szőrös! – ugatta a kutya. – Nálunk nincs párna, csak kavics.
– Miau, nem köszi – mondta Hiszti, és már tovább is állt.
Aztán beugrott egy padlásablakon, ahol három másik macska lakott.
– Van itt hely? – kérdezte.
– Csak ha nem hisztizel – válaszolták kórusban.
Hiszti hallgatott, próbált jó lenni, de már reggel panaszkodott:
– Túl csendes ez a padlás! Hol van a kisbabahang? A finom tej? A Babó-illatú takaró?
És akkor rájött…
Otthon nem ott van, ahol minden tökéletes – hanem ahol szeretik, még akkor is, ha néha hisztizik.
Másnap hajnalban már az ajtó előtt kuporgott. Amint Babó meglátta, felkiáltott:
– Hisztiiiii! Visszajöttél!
Anya finom tejet tett elé (nem túl melegen), Apa megsimogatta a fejét (nem túl hosszan), és Babó betakarta a kedvenc takaróval.
Hiszti dorombolt. Halkabban, mint máskor.
És csak annyit mondott:
– Miau. Jó újra otthon lenni.
Véget ért a mese, de ha egy fekete cica durcásan ül az ablakban, lehet, hogy ő az. És valójában nagyon szeret.
