Egyszer volt, hol nem volt, egy aprócska faluban, egy kék ház udvarán élt egy különleges kutyus: Gurur. Zsemleszínű bundája olyan volt, mint a frissen sült kifli, orra gombfekete, és amikor boldog volt – ami gyakran megtörtént – gömbölyűre görbítette magát és legurult a domboldalon.
Ezért is hívták Gururnak.
Minden reggel, mikor a nap felkelt, Gurur megállt a kertkapuban, és így szólt:
– Ma is legurulok a világról!
A gyerekek kacagtak, és kiabálták:
– Gyerünk, Gurur! Mutasd meg!
És Gurur – mint mindig – begömbölyödött, elrugaszkodott, és gurult végig a réten, át a pitypangok között, le a kis dombról, míg végül bele nem puffant egy kupac szénába. És mindig csahogva nevetett utána.
Egy nap azonban különös dolog történt. Egy kis nyuszi zokogott az árok partján.
– Mi a baj? – szimatolta meg Gurur.
– Elgurult a kedvenc kavicsom, és nem merem utána menni! – pityegett a nyuszi.
Gurur csak ennyit mondott:
– Ez az én szakmám!
Azzal begömbölyödött, és úgy gurult le a kavics után, hogy a fűszálak megcsókolták a hasát. Megtalálta a kis követ, felugrott, és a nyuszi mancsába tette.
– Tádááá! – ugatta büszkén.
A nyuszi örömében megölelte.
És attól kezdve Gurur nemcsak mókából gurult, hanem segítségből is. Ha eltűnt egy labda, ha lepottyant egy falevél, ha bajban volt egy kismadár – Gurur legurult érte.
Mert ő nemcsak zsemleszínű és bolondos kutyus volt, hanem egy kis falucska legnagyobb hőse – aki mindig gurul, ha kell.
Véget ért a mese, de ha valami legurul a dombon, lehet, hogy Gurur már úton van utána.
