A meleg, zöld dzsungel közepén, ahol a levelek nagyobbak voltak, mint egy elefánt lába, és a madarak szivárványszínben röpködtek, élt egy nagyon apró gorillabébi. Őt úgy hívták: Gogo.
Gogo nem volt olyan, mint a többi kis gorilla.
Nem ugrált, nem birkózott, nem dobálta a banánhéjat.
Ő csak nézett.
Ült az anyukája ölében, nagy, kerek szemekkel, és mindent figyelt:
– ahogy a levelek libbennek a szélben,
– ahogy egy hangya mászik egy faágon,
– ahogy egy vízcsepp lassan legördül egy kövön.
– Gogo olyan, mint egy kő! – nevetett Rafi, a kis majom.
– Sosem mászik, sosem játszik! – ugrált körülötte Tiki, a kis gorilla lány.
De Gogo csak mosolygott.
– Én nézek. És tanulok – suttogta.
Egy délután fekete felhők gyűltek a dzsungel fölé, és nagy vihar tört ki. A fák hajladoztak, a madarak elrepültek, a vízpatak zubogni kezdett.
A kis gorillák ijedten futottak összevissza, és Tiki eltűnt.
– Tiki! TIKI! – kiabálták a többiek. De senki sem látta, hova mehetett.
Gogo csendben körbenézett. Figyelte a levelek mozgását… és akkor meglátta:
egy kis láb lógott ki egy bokor alól.
Tiki ott volt, beszorulva a gyökerek közé.
Gogo odasétált, odahívta az anyukáját, és együtt kiszabadították őt.
Mindenki örült, Tiki sírva ölelte meg Gogót.
– Honnan tudtad, hol vagyok? – kérdezte.
Gogo csak elmosolyodott.
– Mert figyeltem. Mindig figyelek.
Azóta Gogo már játszik is néha, de a legtöbbször csak ül, néz… és mindenki tudja, hogy ha valami különös történik a dzsungelben, ő lesz az első, aki észreveszi.
És ha ma is ott jársz…
Ha egyszer a dzsungelben sétálsz, és meglátsz egy apró gorillát, aki mozdulatlanul ül, és a madarakat nézi – ne zavarj.
Ő Gogo.
A pici gorillabébi, aki mindig figyel, és aki a csendből csinál csodát.
Vége.
