A végtelen, aranyló homokdűnék között, ahol a nap perzselte a földet, és a szél lágyan sodorta a homokszemeket, élt egy kíváncsi kis sivatagi róka, Füles.
Füles nevét hatalmas füleiről kapta, amelyek nemcsak a legapróbb neszeket is meghallották, hanem segítettek neki hűvösen tartani magát a forró sivatagban.
Egy nap, amikor a nap különösen forrón sütött, és a levegő vibrált a homok felett, Füles egy különös illatot érzett.
– Ez nem lehet más, csak… víz! – gondolta izgatottan.
A sivatagban víz ritkaság volt, és ha valahol víz volt, ott élet is volt.
Füles elhatározta, hogy megkeresi a titokzatos vízforrást!
Füles óvatosan lépkedett a forró homokon, figyelte a szelet és a talajt. Tudta, hogy a sivatagban a víz mindig a legváratlanabb helyeken bújik meg.
Egyszer csak kis madarak csivitelését hallotta.
– Ha madarak vannak, akkor víz is lehet a közelben! – gondolta.
A nyomokat követve egy dűnék közötti mélyedéshez ért.
És ekkor megpillantotta: egy rejtett oázist!
A dűnék között egy apró tó csillogott, körülötte zöld növények, pálmafák és virágok nőttek.
A vízparton apró állatok hűsöltek: egy kis gyík napozott egy kövön, néhány madár fürdőzött a sekély vízben, és még egy kis sivatagi gazella is inni jött.
Füles izgatottan szökkent előre, és belenyomta az orrát a friss, hűs vízbe.
– Ez csodálatos! – kiáltotta boldogan.
A többi állat mosolyogva figyelte.
– Üdv az oázisban! – mondta egy kis bagoly, aki az egyik pálmafán ült. – Ezt a helyet csak a legkitartóbbak találják meg.
Füles büszkén kihúzta magát.
– Akkor most már én is ismerem ezt a titkos helyet!
Miután Füles ivott és kipihente magát az árnyékban, elhatározta, hogy visszatér a homokdűnék közé.
De most már tudta, hogy ha valaha újra megszomjazik, hol találja meg az életet adó vizet.
És ha valaki megkérdezte tőle:
– Hogyan találtál rá az oázisra?
Csak elmosolyodott, és azt mondta:
– A sivatag titkait csak azok fedezik fel, akik igazán figyelnek.
Vége.
