Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis elefánt, akit Elinek hívtak. Eli egy nagy, zöld szavannán lakott az elefántcsordájával, ahol minden nap vidáman játszott és trombitált. Volt azonban egy különleges szokása: Eli imádott patakokat felfedezni. Szerette nézni, ahogy a víz csobog, és mindig talált valami érdekeset – egy különleges kavicsot, színes halakat vagy egy-egy vidám békát.
Egyik nap azonban valami furcsát vett észre. A csorda kedvenc patakja, ahová inni jártak, teljesen kiszáradt. A víz helyett csak poros meder maradt. Az elefántok aggódni kezdtek.
– Mi fog történni velünk, ha nincs víz? – kérdezték egymástól.
De Eli nem esett kétségbe. Azt mondta: – Én megtalálom a patakot! Valahol el kell bújnia a víznek.
A csorda elismerően nézett rá, és az öreg, bölcs elefánt így szólt: – Légy óvatos, Eli, és hallgass a szívedre! Az mindig elvezet a jó útra.
Eli elindult a kiszáradt meder mentén. Ahogy haladt, meglátott egy madarat, aki a fák fölött körözött. Ez egy gyönyörű kék színű madár volt, és láthatóan ő is vizet keresett. Eli megkérdezte tőle:
– Te tudod, hová tűnt a patak?
– Nem tudom, de láttam, hogy valami furcsa történik a nagy sziklánál – csiripelte a madár. – Talán ott megtalálod, amit keresel.
Eli továbbment a szikla irányába. Ott találkozott egy apró, vidám majommal, aki a fák között hintázott. A majom megállt, és kíváncsian nézte a kis elefántot.
– Miért nézel ilyen komolyan, Eli? – kérdezte a majom.
– Elveszett a patakunk, és meg kell találnom – mondta Eli.
– Akkor kövess engem! Én láttam egy különös barlangot a szikla mögött – mondta a majom, és elvezette Elit a barlanghoz.
A barlang sötét volt és hűvös. Eli kicsit félt, de bátor maradt. Az orrával kitapogatta az utat, és hirtelen meghallotta a víz halk csobogását! Izgatottan ment tovább, míg végül meglátott egy földalatti forrást, amely a patakot táplálta. Egy nagy kő gurult bele a forrásba, és elzárta a víz útját.
Eli gyorsan cselekedett. Erős ormányával elmozdította a követ, és a víz boldogan felszabadult. Elkezdett újra folyni a patak, és Eli örömében trombitált.
Amikor visszatért a csordához, mindenki boldogan itta a friss vizet. Az öreg elefánt így szólt:
– Büszkék vagyunk rád, Eli. Nemcsak bátor voltál, de bebizonyítottad, hogy egy kis elefánt is nagy dolgokat érhet el!
Eli aznap este a patak partján pihent, és a hold fényében hallgatta a víz csobogását. Tudta, hogy még sok felfedezni való vár rá, de most boldog volt, hogy segíthetett a családjának.
Itt a vége, fuss el véle!
