Valahol a meleg, napfényes szavannán, ahol az akáciák árnyéka hosszúra nyúlik a porban, élt egy kicsi, mégis különleges elefántcsalád.
A család neve Lépés-csapat volt – mert ahová az egyikük lépett, oda követte a másik is. Nem mindig egy irányba, nem mindig egyszerre… de egy szívvel.
A családfőt Mokó bácsinak hívták. Ő volt az, aki ismerte a régi ösvényeket, és úgy mesélt, mintha a történeteket maga az elefántcsont írta volna.
Mellette volt Mama Nuna, aki minden sarokból árnyékot varázsolt, és mindig tudta, mikor kell megállni pihenni – nem a lábnak, hanem a léleknek.
A gyerekek neve Tutu és Lili volt. Tutu mindig előreszaladt, kereste az új dolgokat, Lili pedig inkább hátul baktatott, és figyelte a madarakat, vagy felvett egy érdekes kavicsot, csak úgy.
Együtt vándoroltak: vizet kerestek, fákat, ahol ehetnek, és néha – csak úgy – egy helyet, ahol egyszerűen boldogok lehetnek.
Egy évben azonban hosszú, különösen forró szárazság érkezett. A víz elapadt, az árnyék megritkult. Az öreg ösvények sem mutattak vizet.
Tutu egyre türelmetlenebb lett.
– Menjünk gyorsabban! – mondta. – Talán a másik domb mögött lesz valami!
Lili viszont megállt egy kóró mellett.
– Nézzétek… ez a virág még itt is megél.
A család megállt. Mokó bácsi halkan mormolta:
– Néha nem az segít, ha rohansz… hanem ha észreveszed, mi él még körülötted.
Tutu sóhajtott.
– De hát így soha nem találunk vizet!
Mama Nuna odalépett hozzá, és az ormányával gyengéden megérintette a homlokát.
– Néha a víz nem is a föld alatt van – hanem bennünk. Abban, hogy nem hagyjuk el egymást.
Másnap reggel Lili egy repedést látott a földön. Apró pocsolya cseppent ki belőle.
– Itt volt valaki más is – suttogta.
Mokó bácsi bólintott.
– Régi ösvény, új csepp. Talán jó helyen járunk.
A család lassan, de együtt elindult az ismeretlenbe. Nem tudták biztosan, merre van a víz – de tudták, együtt vannak, és minden lépés számít.
A nap végére egy kis vízmedencéhez értek. Nem volt nagy, nem volt csillogó – de elég volt mindenkinek egy kortyra. És azután jött az eső.
Nem zuhogva, nem viharosan – hanem csöndesen. Mint aki tudja, hol van a legtöbb türelem.
Tutu és Lili ugráltak a sárban, Mama Nuna vizet fröcskölt rájuk, Mokó bácsi pedig leült a fa alá.
– Emlékezzetek – mondta. – Nem a helyek a fontosak, hanem hogy kivel jársz rajtuk.
És azon az estén a naplementében ott állt négy elefánt. Kicsik és nagyok, porosak, fáradtak – de együtt.
És ha valaki arra járt volna, és csendben figyelt volna, talán hallotta volna a szélben a régi mondást, amit minden elefánt ismer:
„A lépéseink lehetnek különbözők, de a szívünk mindig egy ösvényen jár.”
Vége.
