Döme egy nagy, sárga dömper volt.
Volt neki erős platója, nagy kerekei, hangos duda a homlokán, és… üres rakodótere.
Mert Döme soha nem cipelt semmit.
Nem szállított követ. Nem hordott földet. Még egy marék homokot sem.
A többi munkagép csak csóválta a kanálját:
– Mire jó egy dömper, ha nem szállít?
Döme nem válaszolt.
Csak elindult. Lassan, komótosan, kerekei mély nyomot hagytak a földúton.
Miközben a többiek dolgoztak, Döme bejárta az építkezés környékét.
Elgurult a fenyőerdő szélére, ahol a mókusok lopták a szögeket.
Elcsörgedezett a patak mellett, ahol néha egy gumicsizma úszott el.
Minden nap másik irányba ment. Nem célja volt – hanem figyelme.
Egyik nap, mikor az útépítés zajlott, Döme megállt egy pocsolyánál. Nem nagy dolog. Csak egy kis tócsa.
De Döme észrevette:
ott tükröződött benne egy elmozdult kábelláda.
Nem szólt. Visszafordult. Odament a markolóhoz, és csak ennyit mondott:
– Gyertek velem. Néznünk kell valamit.
És mikor odaértek, látták: ha még egy métert ásnak, megsértették volna a fővezetéket.
A munkások csak néztek.
– Te ezt honnan…?
– Én csak járok – mondta Döme. – És nézek.
Attól a naptól kezdve Döme volt az üres dömper, akinek a platóján nem volt semmi –
csak a világ képei.
És ha valaki megkérdezte:
– Mit cipelsz ma?
Azt mondta:
– A szél illatát. A pocsolya tükrét. Egy mókus árnyékát.
…aki nem siet, nem porol, nem zörög –
csak kanyarodik, figyel, megáll egy bokornál, és továbbmegy…
Ne nevess ki. Lehet, hogy ő Döme.
És lehet, hogy ma is valamit meglát helyetted is.
Vége.
