Egyszer, réges-régen, amikor a föld még gőzölgött a vulkánok leheletétől, és a levegő illata mélyebb volt, mint a tenger, élt egy különleges dinoszaurusz: Dino.
Dino nem volt se nagy, se félelmetes. Nem csapott a farkával, nem ijesztett el másokat.
Ő csak járt-kelt, és figyelt.
És ahogy figyelt, megjegyzett mindent.
Dino járt az erdőben, ahol a kövek soha nem ugyanott feküdtek.
Mikor megkérdezték tőle:
– Hogy találod meg mindig az utat?
Azt felelte:
– Mert minden nap megnézem, merre fordultak a kövek. Ők beszélnek, csak halkan.
Ő tudta, mikor virágzik ki a páfrány.
Mikor kel fel a hold úgy, hogy az árnyékok laposak.
És mikor kezdődik az év első hosszú csendje.
– Nincs idő figyelni! – mondták. – Jönnek a szelek, vándorolnak a csordák!
De Dino csak mosolygott.
– Minden jön. És minden megy. A dolgok nem szaladnak el – csak mi.
Egy nap, amikor egy kis dinó sírva keresett egy elgurult tojást a bokrok közt, Dino csak leült, becsukta a szemét, és visszagondolt:
– Ma reggel itt fújt a szél… és ott volt egy mozdulat a fűben…
És odasétált… és ott volt a tojás. Pontosan ott, ahol emlékezett.
Nem a szeme vitte oda.
Az emlékezése. Az ideje. A figyelme.
A legenda szerint, mikor Dino már nagyon öreg lett, egy sziklára feküdt, és ott maradt.
Nem halt meg – csak beleolvadt az időbe.
És ha ma is jársz egy csendes völgyben, és egy sima hátú, domb alakú sziklát látsz,
amin fák nőnek, és madarak ülnek rajta…
Lehet, hogy az nem szikla.
Lehet, hogy Dino.
És még mindig őrzi az időt.
Vége.
