Egyszer volt, hol nem volt, a dzsungel mélyén élt egy pici, gyors és gyönyörű kolibri, akit Csiribiri-nek hívtak. Csiribiri különleges madár volt: apró szárnyai olyan gyorsan verdestek, hogy szinte láthatatlanná váltak, és minden virágot meglátogatott, hogy egy csepp boldogságot hagyjon bennük.
Egy napon, amikor a nap sugarai még álmosan bújtak ki a felhők mögül, Csiribiri valami különlegeset pillantott meg. Az erdő szélén, egy magas fa tetejéről halvány szivárványsugár tört elő, mintha az ég és a föld találkozott volna.
– Mi lehet ez? – csicseregte magában. – A szivárvány mindig olyan messziről tűnik elérhetetlennek, de most itt van a közelben! Meg kell tudnom a titkát.
Csiribiri elhatározta, hogy követi a szivárványt. Gyorsan átrepült a fák lombjai között, és útja során találkozott a dzsungel lakóival.
Először egy kis sünivel, Bodzával találkozott, aki éppen a bokrok között szimatolt.
– Csiribiri, hová sietsz ilyen gyorsan? – kérdezte Bodza.
– A szivárvány forrását keresem! Látni akarom, honnan jön ez a varázslat – felelte izgatottan Csiribiri.
– Ez csodálatosan hangzik! – mondta Bodza. – Elkísérlek egy darabon. Mindig is kíváncsi voltam a szivárvány titkára.
Ahogy haladtak, egy kis patakhoz értek, ahol egy teknős, Tapsi, lassan kortyolgatta a vizet.
– Szivárvány? – kérdezte Tapsi, amikor meghallotta Csiribiri történetét. – Az én tempómban nem érném utol, de elképzelni is öröm. Menjetek csak, én innen figyelek.
Csiribiri és Bodza továbbhaladtak, míg el nem értek egy tisztást, ahol a szivárvány gyönyörűen ragyogott. A tisztás közepén egy kristálytiszta tó feküdt, amelyből a szivárvány árnyalatai törtek elő. A tó partján egy különleges állat, egy szarvas, nézelődött békésen.
– Ez a szivárvány forrása! – kiáltotta Csiribiri csodálattal.
A szarvas, akit Árnyéknak hívtak, mosolyogva üdvözölte őket.
– Üdvözöllek benneteket – mondta Árnyék. – Ez nem egyszerű szivárvány, hanem a dzsungel boldogságának tükre. Minden apró jóság, amit az állatok egymásért tesznek, egy-egy színt ad hozzá.
Csiribiri csillogó szemekkel figyelte.
– Tehát ha segítünk egymásnak, a szivárvány egyre szebb lesz? – kérdezte.
– Pontosan – felelte Árnyék. – És ha most a tóba néztek, láthatjátok, milyen jóságokat tettetek eddig.
Csiribiri és Bodza a tó fölé hajoltak, és meglátták, ahogy minden cseppjük, minden apró segítségük és kedvességük hozzáadott a szivárvány színeihez.
Csiribiri tudta, hogy ez egy különleges ajándék. Megígérte magának, hogy továbbra is minden virágnak ad egy csepp boldogságot, és minden állatnak segít, akinek csak szüksége van rá.
Bodza is megígérte, hogy megosztja ezt a titkot az erdő lakóival, hogy mindenki tudja, milyen egyszerű hozzájárulni a szivárvány szépségéhez.
A szivárvány tovább ragyogott a tisztás felett, és az egész dzsungelt boldogság töltötte el.
Amikor eljött az este, Csiribiri egy virág szirmán pihent meg. A szivárvány fénye halványan tündökölt az égen, mintha búcsúzóul kacsintana rá.
– Ez volt életem legszebb napja – gondolta Csiribiri, és lassan lehunyta a szemét. A szívében melegség és boldogság lakozott, mert tudta, hogy minden színt a szeretet és jóság tesz élénkebbé.
Jó éjszakát!
