Egyszer réges-régen, egy hatalmas, sűrű erdő mélyén élt egy gyönyörű, fiatal szarvas, akit Csillagszeműnek hívtak. A nevét onnan kapta, hogy ha ránéztél a szemébe, olyan volt, mintha a csillagok tükröződnének benne.
Csillagszemű nem volt hétköznapi szarvas. Ő volt az erdő csendes őrzője – figyelte a fákat, hallgatta a patakok énekét, és megértette az állatok nyelvét.
Egy napon az erdő valahogy más lett. A madarak halkan csicseregtek, a szél nem táncolt a levelek között, és a napfény is félénken szűrődött át a lombokon.
– Valami nincs rendben – súgta a mókus.
– A Nagyfánál történt valami – mondta a bagoly. – Mintha a föld megsértődött volna.
Csillagszemű elindult. Szépen, méltóságteljesen haladt a fák között, míg meg nem érkezett a Nagyfához – az erdő legrégebbi, legbölcsebb fájához.
De a Nagyfa gyökerei elszáradtak, a lombja megsárgult.
– Segíteni kell neki – gondolta Csillagszemű.
Aztán halkan, mint a csillagfény, egy régi történet jutott eszébe:
„Aki tiszta szívű, és nem kér mást, csak jót az erdőnek, az visszaadhatja a Nagyfának az erejét.”
Csillagszemű lehunyta a szemét, és csak annyit kért:
– Legyen újra élő az erdő, hogy mindenki otthonra találjon benne.
Ekkor a szarvas agancsai halkan felragyogtak, mintha holdfény hullott volna rájuk. A föld alatt megmozdultak a gyökerek, új hajtások bújtak ki, és a Nagyfa újra zöld lett.
Az erdő lélegzett egy nagyot. Madarak daloltak, a patak csilingelni kezdett, és mindenki tudta: Csillagszemű megmentette az otthonukat.
És attól a naptól fogva, ha éjjel a fák között megvillan egy fénylő szempár, a kis állatok csak suttogják:
– Csillagszemű figyel… és az erdő biztonságban van.
Véget ért a mese, de az erdő meséje sosem alszik el.
