Az Óperenciás-tenger fenekén, nem messze a Buborékhegytől, élt egy cápa, aki teljesen más volt, mint bármelyik másik cápa. Őt úgy hívták: Bubu.
Bubu nem volt félelmetes. Nem volt haragos. És egyáltalán nem volt jó a rémisztgetésben. Az igazat megvallva, ha Bubu próbált morogni vagy vicsorítani, inkább olyan hangot adott ki, mintha tüsszentene egy polip. Ráadásul utána mindig nevetett. Folyton. Mindenen.
– Miért úszik hátra a hal? – kérdezte egyszer a tengeri sünnek.
– Mert elfelejtette, merre van előre! Hahaha!
A sün lebénult a meglepetéstől, aztán eldőlt a nevetéstől.
Bubu viccein hamar nevetett a tengeri uborka, a medúzák, sőt még a mogorva homár is, aki addig csak morcosan kattogott a csápjával. A tenger fenekén elterjedt a hír: „Itt a cápa, aki nem harap, hanem röhögtet!”
Egy nap azonban különös hírt hozott Zsizi, a gyorsbeszédű kardhal:
– Bubu! Nagy a baj! A Kacagó Korallkincs – az óceán legvidámabb helye – elvesztette a nevetését! Az egész környék csendes! Még a bohóchalak is komorak!
– Nevetés nélkül az élet olyan, mint tonhal pizzán ananász! – kiáltotta Bubu, és már úszott is.
Útja során találkozott sok régi barátjával, akik segítettek neki:
• Tihamér, a tengeri csikó, aki mindig félreértette a vicceket, de azért nevetett.
• Csápika, a polip, aki bűvész volt, de folyton magára varázsolta a sapkát.
• És Zsizi, aki még akkor is beszélt, amikor levegőt vett.
Ahogy elérték a Kacagó Korallt, látták, hogy minden elszürkült. A korallok fonnyadtak, a halak némák, és egy bánatos hang visszhangzott a mélyből:
– Itt nincs semmi vicces… csak só és szomorúság…
Kiderült, hogy a Bús Tengeri Teknőc, aki régen a korallkincs őre volt, elvesztette a humorérzékét, amikor valaki egyszer kinevette a lassúságát. Azóta nem nevetett semmin.
Bubu ekkor előhúzta titkos fegyverét: a “Nevetéslándzsát”, amit valójában egy szivárványszínű tengeri uborkából faragott mikrofon volt.
És elkezdte a legjobb fellépését:
– Mit mondott a rák a medúzának, amikor az táncolt?
– “Ez ütős volt, de kicsit csípős!” – majd pukkant egy buborékot az orrából!
Semmi.
– Jó, akkor egy másik!
– Hogy hívják a halat, aki szeret viccelődni?
– Poén-lazac!
A teknőc szája megrezdült. A szemében buborék jelent meg. Aztán…
KACAGÁS! Olyan mélyről jövő, hápogós nevetés, hogy még a csigák is felébresztődtek.
A kacagás szétterjedt a korallkincs körül, a színek visszatértek, és újra mindenki nevetett, még a morcos ráják is piruetteztek örömükben.
És azóta a Kacagó Korallkincs új nevet kapott: Bubuland – ahol minden vicces, minden hal mosolyog, és minden reggel úgy indul:
– Bubu fellép, és azt kérdezi:
– Készen álltok nevetni? Mert én már buborékolok!
