Messze-messze, egy meleg, napsütéses szavannán élt egy kicsi elefántborjú, akit Bubunak hívtak. Bubu imádott pancsolni a tóban, sarat dobálni ormányával, de legjobban a felhőket szerette nézni.
– Anya! Nézd, az olyan, mint egy elefánt, aki repül! – kiáltotta minden délután.
Anyaelefánt mosolyogva válaszolta:
– Talán álmodban még az is lehetsz!
Egy nap Bubu elhatározta: ő bizony megtanul repülni.
Megpróbált futni és ugrani – de csak nagy puffanások lettek belőle. A madarak a fákon kuncogtak:
– Bubu, te nem vagy madár! Hatalmas tappancsaid vannak, és ormányod is túl nehéz!
De Bubu nem adta fel. Megkérdezte a zsiráfot:
– Te olyan magas vagy, nem tudsz segíteni?
A zsiráf lenézett rá:
– Hát repülni nem tudok, de megmutatom, milyen messzire látni a magasból!
A következő nap a flamingók próbálták tanítani a szárnycsapkodást – Bubu ormányával próbálta utánozni őket. Persze nem repült, de mindenki nagyon jól szórakozott.
Végül Anya azt mondta:
– Tudod, Bubu, nem kell repülnöd ahhoz, hogy magasra juss. Elég, ha álmodsz nagyot és hiszel magadban.
Aznap este Bubu egy nagy fa alatt aludt el, a csillagokat bámulva. És álmában… mit gondolsz, mi történt?
Hát persze: repült! Felhők között szárnyalt, madarakkal versenyzett, ormányával csillagokat fogott el!
Másnap reggel vidáman ébredt, és csak annyit mondott:
– Még ha nem is repülök nappal, álmaimban bármi lehetek.
És onnantól kezdve minden kisállat tudta: egy bébielefánt is szárnyalhat – ha elég nagy a szíve.



