A versenypálya melletti roncstelepen, ahol régi kerekek tornyosultak, és rozsdás alkatrészek csilingeltek a szélben, élt egy pici, lapos, sárga autó. A neve Boti volt.
Boti egykor játékautóként száguldott a homokozóban, aztán egy igazi kiskocsi lett belőle. De miután egy nagy, dübörgő monstertruck verseny egyik nap átgázolt rajta, senki sem hitt benne többé.
Most egy kupac tetején üldögélt, lapos motorháztetővel és horpadt ajtókkal.
De Boti nem szomorkodott. Ő még mindig álmodott.
– Egyszer én is újra a pályán leszek! – mondogatta magának. – Valahogy… valahol.
Minden este, amikor a pálya elcsendesedett, a holdfény megvilágította a roncsokat, és Boti elkezdett suttogni:
– Emlékeztek, milyen volt gurulni? A sebesség érzése? A kanyarban csúszás?
A többiek csak zörögtek egyet:
– Álmodj csak, Boti. Te már nem versenyzel többé.
De Boti makacsul mosolygott.
Egy nap egy kisfiú érkezett a roncstelepre. Olajos nadrág, sapka ferdén, kíváncsi szemek.
Mindent megnézett. A nagy kocsikat, a króm darabokat… aztán megpillantotta Botit.
– Hűha! Te pont úgy nézel ki, mint egy palacsinta! – nevetett.
Boti csak csöndben csillogott a napfényben. A kisfiú közelebb hajolt.
– De van benned valami… valami, amit a többi kocsiban nem látok.
És akkor elvitte őt.
Otthon a garázsban napokig dolgozott rajta.
Boti új kereket kapott – igaz, játékautó méretűeket.
Az oldalát kifestette – neonsárga csíkokkal.
A motor? Egy kis, zümmögő, napelemes szerkezet, amit a fiú apja épített.
És egy héttel később már ott voltak a gyerekek monstertruck versenyének pályáján, ahol kicsi és mókás járművek ugráltak párnákon, dombokon, régi gumiken.
Amikor Boti begördült, mindenki elhallgatott.
– Ez meg mi? Egy konzervdoboz? – nevettek páran.
De amikor Boti elindult, nem a gyorsaságával, hanem a kitartásával, mosolygó lökhárítójával és pattogó rugóival mindenkit elvarázsolt.
A futam végén nem a leggyorsabb, nem a legnagyobb és nem a legdrágább autó kapta a díjat.
Hanem Boti, aki megmutatta:
nem számít, hányszor lapított el az élet – mindig lehet újra gurulni.
És ha valaki megkérdezte tőle:
– Nem félsz, hogy megint laposra taposnak?
Csak mosolygott, és azt mondta:
– Már voltam lapos. És mégis itt vagyok.
Vége.
